-      Te mindig így hordod a hajad?

-      Igen miért?

-      Mert korban hasonlítunk és a hajunk is egészen hasonló. Bontsd ki, had lássam!

-      Rendben! Tessék!

-      Eléggé hasonlítunk és az alakunk is hasonlít. Mit szólnál, ha kicsit megtréfálnánk Daveet?

-      Nem lesz ebből baj?

-      Majd megvédelek!

-      Akkor rendben! Mire gondolsz?

-      Te menj le elsőnek és én, majd követlek, mint az árnyékod, majd a lépcső alján kettéválunk, és azt fogja hinni, hogy kettős látása van.

-      Rendben! Ez jól hangzik!

Lassan közeledett az éjfél és a lányok már készen is voltak mikor felkiáltott hozzájuk a lépcső aljáról Dave.

-      Lányok lassan lejöhetnétek! Mindjárt éjfél!

-      Oké megyünk már! – hangzott a válasz egyszerre a szobaajtó mögül.

Dave lassan az ebédlő felé baktatott és leült az asztalfőre. Cornelia ment elöl a lépcsőn és Karay úgy követte, mint egy árnyék. Mikor leértek a lépcsőfordulóba csodálkoztak is hogy Dave nem ott várja őket. Lementek a lépcsőn és a terv szerint egymás mellett folytatták útjukat. Mikor az ebédlőhöz értek Dave majdnem leesett a székről meglepetésében ahogy eggyüt meglátta a lányokat. A lányok persze ekkor hangos nevetésbe törtek ki.

-      Hihihi! Mi az Dave? Csak nem rosszul érzed magad? – kérdezték egyszerre, hogy még a hangjuk alapján se tudja őket megkülönböztetni Dave.

-      Na, jó most akkor ki kicsoda?

-      Hát gyere közelebb te butus! Azért ikrek nem vagyunk

-      Ti nagyon egyformák vagytok, de így közelebbről azért látszik, hogy ki kicsoda. Nem vagytok véletlenül rokonok?

-      Azt nem hinném, de azért szembetűnő a hasonlóság nem igaz? – válaszolt Karay.

-      Hát eléggé, de azért innen már látszik, hogy míg te piros ruhában vagy Cornelia feketében.

-      Na, ugye megy ez neked. Csak akarni kell!

-      Légy oly kedves és ne élcelődj azon, hogy összekevertelek titeket. Ez még nekem is új! Nem láttam még Corneliat, hogy így kicsípte volna magát. Na, de hol hagytam az udvariasságom?! Kérlek, üljetek le! – és ezzel kihúzott az asztalfő két oldalán egy-egy széket a lányoknak.

-      Köszönjük!

Az asztal roskadásig volt finomabbnál finomabb falatokkal. Dave most csak egy szolod szülinapot szeretett volna tehát nem hívott vendégeket. Aztán a vacsora felénél valaki kopogtat a főbejáraton. Dave mint egy igazi úr saját maga ment ajtót nyitni, hogy mégis ki az, aki kopogtat. Mikor ajtót nyitott akkor leesett az álla, majd hirtelen az ajtóban álló idegen nyakába ugrott és le sem szállt amég az át nem ölelte. Külsőre nem igazán lehetett látni, hogy ki az csak egy bukósisak látszott a kezében és egy motoros ruha volt, rajta mert Dave eltakarta az arcát. Valamennyi látszott a fekete hosszú hajából derék tájt, de semmit sem lehetett látni az arcából. Mivel elég soká távol maradt az asztaltól a lányok is felálltak és megnézték mi történhetett. Mikor meglátták, hogy valaki nyakában lóg Karay elkezdett elvörösödni a féltékenységtől, de Cornelia egyből elkezdte nyugtatni.

-      Ne aggódj, ez csak a legjobb barátja nem egy másik nő!

-      Nem is aggódtam! Honnan veszed ezt? – próbálta leplezni a féltékenységét.

-      Ne is próbálj úgy tenni, mint ha nem lettél volna féltékeny! Látszott a szemeiden, hogy majd meg esz a fene.

-      De nem is!

-      De igen és nem vitázom erről!

-      Karay, Cornelia! Szeretném nektek bemutatni egy régi barátom, mondhatnám úgy is, hogy a mesterem, de ő több annál. Szeretném, ha megismernétek Clodeot. Clode, bemutatnám neked a lányokat. piros ruhában Karayt látod, ha szabad így fogalmaznom a páromat. Ő egy boszorkány és mellesleg halhatatlan. Kérlek, ne bántsd! Mellette fekete ruhában… szerintem még emlékszel rá. Vagy nem?

-      Hogy felejthetném el! Naná, hogy emlékszem Cornéliara! Még mindig fáj a helye, ha rá gondolok. Alaposan tökön rúgott pedig én csak megsimogattam a fenekét.

<<< Előző   Következő >>>