Maluco-(galíciai-őrült)
Nasira Isipan- Törött elmék
Elbambulva ültem a 69-es villamoson, mikor az ellenőr szelíden megbökte a vállamat.
-Kisasszony, végállomás!- felriadva pillantottam rá, majd bólintva ugrottam le a lépcsőn, és morgolódás közepette vette az irányt a Shihiriko őrültek háza felé. Apám volt ott a góré, egyfolytában bent dolgozott a páciensein, akiket sokszor gyermekeinek hívott, és kitörő örömmel áradozott róluk, bezzeg engem úgy kezelt, mint a házvezetőnőjét, ha kellett neki, vagy a betegeinek valami, behívott, hogy rohanjak el megvenni, és ha nekem kellett valami, például pénz kajára, akkor szombatonként kegyeskedett fogadni az irodájában, ami egy komplett kis lakás volt. Most is egy bágyadt szombat reggel van, és rohadtul nincs kedvem sok gyogyós kamasz társaságában várni, míg apai ösztönökben nem bővelkedő faterom szán rám némi időt. Ha lenne anyám, minden más lenne, legalábbis én úgy hiszem, vagy nem.
A Shihiriko őrültek háza egy óriási épület, magas kerítéssel, törésbiztos ablaküvegekkel, vakító, fehérre mázolt falakkal és bombabiztos védelmi rendszerrel. Nem tudom, miért kell ekkora felhajtás pár szadista, szexmániás kölyök miatt, és azt sem értem, hogy apám mért van értük úgy oda, mit lát bennük, ami bennem nincsen meg.
Teljesen lefoglalt az elmélkedés, miközben benyitottam az épületbe, és a portás mellett elhaladva sétáltam egyre beljebb a labirintusszerű folyosókon. Bizonyos időszakonként különböző betegeket engednek ki egyhangú gumiszobájukból, hogy legalább kis időre szabadabbnak érezhessék magukat. Azokat, akiktől nagyon irtózom, csak délután egy, vagy kettő felé bocsátják ki, ezért szoktam inkább hajnal tájt jönni, mert a saját árnyékuktól is félő szerencsétlenek időszaka ez.
Ahogy haladtam előre, túlságosan is elgondolkoztam, s csak arra lettem figyelmes, hogy eltévedtem. Rémálmaimban sokszor fordult ez elő velem. Térdeim megremegtek, és próbáltam felidézni merről jöttem, merre kell mennem, és, hogy egyáltalán hol is vagyok.
Befordultam az egyik sarkon, és megláttam a narancssárga műanyag székben ücsörgő srácot. Világos vöröses haja a nyakára simult, kócos frufruja a szemébe lógott, mégis láttam tőle szürke szemeit. Nyúzottnak tűnt, fáradtnak, elcsigázottnak. Bizonytalanul tettem felé pár lépést.
-Ümmm, szia! Bocs, a nevem Milu. Nem tudnád megmondani, hogy merre van doktor Piping irodája?- kérdeztem tőle halkan, de válaszra sem méltatott.
-Ammm,… kérlek, segíts, ha tudsz!- kérleltem ismét, és erre már felemelte fejét. Rám nézett. A bőre halovány volt, olyan érzésem támadt tőle, mintha csak egy üres porcelánbabával próbálnék beszélgetni.
-Ma-lu-co… Al-to…-suttogta.
-Tessék?- kérdeztem vissza meglepve.
-A… nevem.
-Jah, hogy Maluco a neved. Akkor, Malu, segítenél?- rámosolyogtam, de nem értem el semmi hatást, ugyan olyan elveszett pillantással bámult rám. Tisztára úgy nézett ki, mint egy kisfiú, akit elhagyott az anyukája, és nem tudja, hogy mit kéne tennie, ráadásul senki sem segít rajta.
-Jaj, te szegényke.- tört ki belőlem halkan, egy sóhajt kíséretében. Tudom, hogy hülye ötlet érzelgősködni egy elmebeteggel, de most az egyszer kivételt tehetek. Ujjaimmal végigsimítottam egyik kócos tincsét. Rám bambult elmélyedten, majd megemelkedett. Minden egyes ezredmásodperccel jobban fölém tornyosult, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől, ez a kisfiús, riadt arcú srác iszonytatóan magas volt, és még magasabb is lehetett volna, ha térdein nem megroggyasztva jár, és nem görnyedt a háta. Hosszú mutatóujját maga elé tartotta, majd az egyik folyosó irányába mutatott, és megindult blattyogó léptekkel. Meztelen talpa visszhangozva csattogott a szürke márványlapokhoz, én pedig halk tipegéssel siettem utána. Nem kérdeztem hova is megyünk, gondoltam, vagy segít, vagy nem, ennél jóval rosszabb úgysem lehet.
Jópár folyosóval, lépcsővel később megállt egy emeleten. A lámpák halkan zizegtek, meg-megvillantak, betegek síró nyüszítése folyt végig a nyomasztó folyosón. Tiszta horrorfilm. Közben Maluco ujjával belökött egy ajtót, a 666-osat.
-Ümm, Malu…, akkor nem tudod, hol van az az iroda?- kérdezte félénken, de a srác nem fordult vissza. Rettegtem hozzászólni, hátha bedühödik, és rám támad, de ilyenkor a nyugtatókra gondoltam, amikkel tele tömik őket. Ez a gondolat magabiztossá tett, de elkezdtem bepánikolni, ahogy megláttam a srác félhomályban fürdő, nedves szobafalán díszelgő mozaikképet különböző színű, méretű és alakú tablettákból kirakva.
-Miért nem szeded a gyógyszereidet? Attól biztos jobban lennél. Meg tudnának gyógyítani.
-Ha szedném, már régen tébolyult lennék. Ezzel legalább elfoglalom magam, van valami szín az… otthonomban, ráadásul nem vesztem el az öntudatom. Itt nem az a cél, hogy a betegek meggyógyuljanak, hanem, hogy minél izgalmasabbak legyenek a szadista kutatásaik.- halkan beszélt, változatlan hangsúllyal. Megrémített a véleménye, és szinte sajnáltam a világot, amiért apró dobozba zárva rejtik el előle ezt a fiút. Olyan szépnek és intelligensnek tűnt. Kár érte, a sors fintora.
-Balra a második folyosó.
-Tessék?
-Az irodája.- ujjai közé fogott egy világoskék pirulát és a mozaikkép felé emelte, a 666-os ajtó pedig lassan bezárult előttem.
Percekig meredtem az ajtóra, majd dülöngélve elindultam abba az irányba, amerre Maluco küldött. Hamar meg is láttam apám nevét díszelegni egy ajtón. Kopogtam, és benyitottam.
-Szia apa!
-Szia Milu! Késtél. Nem úgy volt, hogy korábban jössz?
-De, csak eltévedtem, és beszélgettem egy kicsit egy fiúval.
-Az egyik beteggel? Melyikkel? Ugye nem bántott?
-Á, dehogy. A 666-os szobából Malucoval.- egy rövid hatásszünet után apám furcsán nézett rám.
-Az épületben nincs 666-os szoba, sem Maluco nevű kezelt.
-De akkor én kivel beszélgettem?- döbbentem le, és idegesen rágni kezdtem a körmöm. Apám visszaült forgós székébe, füléhez emelte a telefonját, és belesuttogott.
-Hozd az injekciót! Megint téveszméi vannak.- nem akarta, hogy halljam, de mindig is lebecsülte az érzékeimet.
-Apa?!
-Gyere kicsim, sétálunk egyet!
-De én nem akarok.- karon ragadott, és húzott ki a szobából.
-Semmi baj nem lesz.- mondta ridegen, és elképesztett a közönye. Nem hitt nekem, pedig tudom, hogy nem halucináltam, nem vagyok bolond. Könnyek szöktek a szemembe, rángatózva pillantottam hátra és… ott állt a falnál görnyedten, nézett, és rám vigyorgott.
AJÁNLOM AZ OLDALT
