-      Artúr miért engedelmeskedsz ilyen könnyen Ilinának?

-      Öcsi! Talán elfelejtetted, hogy a feladatok kiosztásáért még mindig ő a felelős?

-      Dehogy felejtettem el. És kérlek, ne hívj öcsinek. Van rendes nevem is!

-      Rendben Sirius, de az öcsi annyival rövidebb.

-      Látom, ezen nem fogok tudni változtatni.

-      Hát, nem igen!

-      Na, jó, hagyjuk ezt a témát. Én megyek és kérek egy újabb feladatot Ilinától.

-      Te kis puncsos! Most már bátran kérsz feladatot mi?

-      Miért is?

-      Mert lefeküdtél vele és így bízol benne, hogy a könnyebb feladatokat kapod meg.

-      Annak ehhez semmi köze nincs!

-      Hát szerintem meg van.

-      Most ezen akarsz velem vitázni még vagy végre elmész te is a dolgodat csinálni?

-      Tudod mi? Jövök vele és én is kérek egy feladatot!

-      Nekem nyolc! Gyere, ha akarsz, legalább láthatod, hogy én sem kapok könnyebb feladatot, mint te.

-      Na, azt majd meglátjuk!

Ezzel el is indultunk Ilinához, aki valószínűleg nem számított rá, hogy máris feladatot fogok kérni tőle. Mikor ismételten kopogtam az ajtaján csodálkozva csak ennyit kérdezett:

-      Na, mi van nem volt még elég?

Ekkor elő lépett Artúr is a háttérből. Ilinán látszott, hogy vörösödik az iménti mondatától. De hát én erről nem tehettem, nem én akartam, hogy ezt mondja.

-      Most küldetésért jöttem nem másért!

-      És én is ugyanez miatt vagyok itt! - szólt a maga mély dörmögő hangján Artúr.

-      Rendben akkor talán mehetnétek is eggyüt, ha benne vagytok.

-      Részemről rendben! – szólt Sirius.

-      Részemről is rendben van! Mi a feladat?

-      Nem is olyan rég egy elhagyatott raktárhelyiségben vérfarkasok nyomára bukkantak a vadászaink. Meg kellene néznetek, hogy valóban vannak-e ott farkasok, vagy csak megint egy csali, ami tévútra visz.

Ekkor Elektra lépett be az ajtón.

-       Én is velük akarok menni! Haszontalannak érzem magam amég csak ülök a szobámban.

-      Te jobban tennéd, ha inkább egy könnyebb küldetésre indulnál, ha mindenképpen szeretnél valamit csinálni. Például elmehetnél egy felderítésre vagy valami kevésbé veszélyes küldetésre.

-      Ugyan ő is halálosztó, mint te, én képeztem ki és szerintem el tud bánni a bolhazsákokkal! – szólt Ilina és látszott a lángoló tekintetén, hogy komolyan gondolja.

-      Rendben magammal viszlek, de csak ha elötte a páncélzatod én választhatom ki.

-      Semmi akadálya.

-      Akkor gyere velem, kérlek! Artúr te is jössz?

-      Persze jövök, hisz én sem vagyok még teljesen harckész és nem ártana a múltkor eltört kardom helyett is egy másikat keresnem.

-      Azért remélem, megbocsátasz érte, hisz nem direkt törtem el csak a heves indulatok voltak, amik vezéreltek. Kicsit pipa voltam, hogy nem talállak el egyszer sem.

-      Mondtam már, hogy semmi baj van még elég a fegyvertárban.

És ezzel el is indultunk. Én jobb szerettem a fegyvereim a szobában tartani tehát azokat onnan mindjárt ki is hoztam Elektráéval együtt, hogy ne kelljen vissza menni érte. Mikor oda értünk a fegyvertárhoz Klaudius ismételten egy széles vigyorral nyitott ajtót.

Vajon most min vigyorgott? Senki sem tudja rajta kívül. Talán csak állandóan jó kedve van? Ki tudja ezt? Nem is ezzel törődtem, hanem a páncélokhoz mentem egyből. Rögtön szemet szúrt Egy díszes páncélzat furcsa írásjelekkel a szélén körös-körül.

-      Artúr ez meg milyen páncélzat?

-      Ezt már nagyon régen láttam én is csoda, hogy rábukkantál!

-      Miért?

-      Az a szóbeszéd járja, hogy ennek a páncélnak bűvereje van és csak az arra méltóknak jelenik meg olykor.

-      És milyen bűvereje lehetne egy páncélnak? Hisz a varázslat nem is létezik.

-      Nem rég még a vámpírokban sem hittél! Vagy talán tévedek?

-      Na, jó, elhiszem. De akkor mégis miért én láttam meg elsőnek?

-      Mert a páncél téged választott.

-      Rendben. Tehát akkor fel kell vennem, igaz?

-      Igen, még mielött újra eltűnne.

Fel is vettem a vastag nehéz páncélzatot.

<<< Előző   Következő >>>