5. fejezet
- Ez nem igaz! Mondjátok, hogy nem! – nézett ránk könyörögve Michael, miközben összehúzta magán a kabátját és bepirosodott orral szipogott egyet.
- De igen. Sajnos kifogyott a tank. Ha sétálnánk, akkor fél óra alatt beérnénk a városba, de nem kockáztatnám meg, hogy ellopják az autót – mondta Gerald. – És egyikkőtöket sem hagynálak itt, viszont ha valamelyikünk egyedül indul el, akkor bármi történhet vele – mondta.
- Szerintem maradjunk az autóban, és holnap felhívunk valakit… Az úgy nem jó? – dideregtem a nyitott ajtón beáramló hidegtől.
- Egyetértek Clarence-szel – mondta Michael és beült mellém.
- Hát jó, akkor sajnos ennek a koncertnek annyi – mondta Gerald, és ő is beült a kormányhoz, és bekapcsolta a fűtést, miután behúzta az ajtót. Michael is behúzta a hátsó ajtót és vártuk, hogy az autó felmelegedjen.
- Apropó, Clarence. Tartozok neked valamivel – mondta Michael. – Mit is szeretnél?
- Hát… - gondolkoztam el. A fejemben hirtelen egy nagyon intim kép jelent meg, mire elvörösödve fordítottam el a fejem. Ezt inkább mellőzzünk, gondoltam.
- Úgy néz ki, valami nagyon csúnyára gondol a cicus – mondta Gerald elvigyorodva. A cicusra valamiért felkaptam a fejemet. Már régóta nem szólított cicusnak, és már kezdtem azt érezni, hogy nem is így néznek rám, de úgy látszik, ez a csalfa remény csak bennem maradt meg, és ez valamiért keserű érzést csalt a szívembe.
- Ő nem cicus – védett meg Michael. – Ő a testvérünk.
- Igazad van – mosolyodott el Gerald. Megilletődötten, meghatódottan néztem rájuk, miközben Gerald hátradöntötte az ülést és úgy csúszott át hozzánk. Mindketten átöleltek, és ez végtelen boldogsággal töltött el.
- Szeretlek titeket – mondta Michael, mire karomat a dereka köré kulcsoltam, és hozzábújtam, Gerald még közelebb húzódott hozzánk, miközben éreztem, hogy a fejem felett megcsókolja Michael homlokát.
Én szinte már elaludtam, mikor Gerald áthúzott az ölébe, kissé elválasztva Michaeltől. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki a szüleihez bújik, miközben helyet foglaltam Gerald ölében, és ráhajtottam a fejem. A nyakamba csókolt, miközben hátradőlt velem a hátsó ülésen, Michael pedig mellém feküdt, mintha Gerald lenne a puha fekvőhely, ami alattunk volt. Geraldot láthatóan nem zavarta, őt is magához ölelte, és felváltva puszilgatott minket, míg el nem aludtunk.
Másnap Gerald már nem volt a kocsiban, és Michaellel szinte egyszerre ébredtünk fel. Kintről léptek zaját hallottuk, és Gerald hangját, ebből úgy véltem, hogy éppen telefonál.
- Szerintem van még időnk, ahogy látom, Gerald amiatt idegeskedik, hogy milyen későn tudnak jönni – állapította meg Michael, miközben maga alá gyűrt és megcsókolt. Kicipzárazta a felsőmet, amit csak most vettem észre, hogy rendkívül meleg a benti fűtéshez. A pólóm alá nyúlt és kényeztetni kezdte mellbimbómat, mire átfutott rajtam a hideg. Ajkával a nyakamat birizgálta, majd megnyalta az ádámcsutkámat, mire elpirulva hunytam be a szemem. A léptek távolodtak, és Gerald hangja is halkult egy kicsit, de ugyanolyan hévvel szólt, mint előtte. Michael lekúszott a hasamhoz, és belenyalt a köldökömbe, mire felsóhajtva haraptam az ajkamba. Hallottam, ahogy Gerald az autóhoz közeledik, fel akartam kapni a fejemet és felülni, de Michael ebben a pillanatban kigombolta a nadrágomat, amit szinte észre se vettem, majd a szájába fogadta a meredt tagomat, így visszahanyatlottam az ülésre és felnyögtem.
- Mindjárt jövök – mondta beszólva a kocsiba Gerald, és egy pillanattal később már ott is hagyott minket. Nem sokat foglalkoztam vele, Michael túl jól csinálta; felemeltem a csípőmet, és éreztem, hogy még jobban a szájába csúszik a férfiasságom. Hamarosan ezzel a tempóval a szájába élveztem, ő pedig mindet lenyelte.
Gerald egy fél óra múlva visszajött, és körülbelül utána öt perccel egy szállítóautó is jött. Mikor hazaértünk, azonnal nekiálltunk enni, és mivel nem találtuk a házban James-t, ezért kivétel nélkül mindhárman belemásztunk a hűtőbe és felfaltunk mindent, ami a kezünkbe került.
- Huh, jól laktam – mondtam elpilledve, miután háromszoros adagot faltam fel, mint egy normális étkezésnél, és hátradőltem a szék háttámlájához.
- Jut eszembe – szólalt meg hirtelen Michael. - Sajnos két órám van odaérni, mármint az üzleti tárgyalásra, amit mondtam, úgyhogy szerintem én villámgyorsan elkezdek pakolni.
- Elvigyelek? – kérdezte Gerald, de Michael elmosolyodva ingatta a fejét.
- James azt mondta, hogy szívesen elvisz, egy órán belül biztos megérkezik – mondta.
Gerald nem sokkal később elment a boltba, én pedig segítettem Michaelnek pakolni.
- Ha visszajöttem, kifaggatlak, hogy mi történt a távollétemben – vigyorgott.
- Se… Semmi nem fog történni – vörösödtem el, miközben egy szatyorba tettem a cipőjét.
- Akkor nem ismered még Geraldot eléggé. Olyan, mint a sas: lecsap az alkalomra, minél gyorsabban – mondta megsimítva az arcom. – De ne aggódj, nagyon érzékeny, és figyelmes.
- De hát… - Michael szavaitól kétségbeesett kalapálásba kezdett a szívem, mintha egy forró lábosban ülnék éppen. – De… téged ez nem bántana?
- Hogy engem? – nevetett fel vidáman Michael. – Az bánt, hogy kihagytok. De az nagyon – kacsintott, majd beletuszkolta a ruháit a bőröndjébe, a váltócipővel együtt. Szememmel a földet pásztáztam, jobbnak láttam, ha inkább nem szólok semmit.
Ajtócsapódást hallottam, és párhuzamban vele egy autó motorjának a hangját, ebből úgy véltem, hogy Gerald és James megérkezett. Ránéztem az órára, ami fél négyet mutatott, tehát maradt még egy fél órája kiérni a repülőhöz, ami nem volt túl messze innen.
- Itt vannak – állapította meg Michael is, és csókot nyomott kissé nyitott ajkaimra. Lementünk a lépcsőn, Gerald pedig épp egy kisebb szatyorból pakolt ki az asztalra mindenféle nassolnivalót, és egy kiló kenyeret.
- Vettem neked nasit az útra, Michael – mondta Gerald fel sem nézve a csomag tartalmából.
- És mit vettél itthonra? – kérdezett vissza az említett, miközben végignézett az asztalon, ahová Gerald pakolta a szatyor tartalmát.
- Fagylaltot, kenyeret, négy tábla csokoládét…
- Fagylaltot őszre? – kérdeztem, mire Gerald sokat sejtetően rám mosolygott.
- Hidd el, annak ellenére, hogy ősz van, Gerald tud olyan hangulatot teremteni, hogy egy pillanat alatt meleged lesz – fejtette ki Michael vigyorogva, mire én elpirulva nyeltem egyet.
- Szóval ezeket tedd el, és edd meg – mondta elterelve a témát Gerald, majd az összes ennivalót a másik kezébe nyomta. – Ugye nem mondott neked hülyeségeket Michael? – kérdezte, miközben átkarolt.
- Nem… Semmit – mosolyogtam, és halvány pírral az arcomon nyomtam csókot az ajkára. Ő megharapta az ajkam, mikor el akartam tőle hajolni, és beszívta kissé, majd nyelvével befurakodott közéjük, és mélyen megcsókolt. Ujjait éreztem hátulról a pólóm alatt finoman körözni, miközben magához szorított, és egyik lábát az enyéim közé rakta, majd finoman meglökte a heréimet. – Ah…
- Ne izgasd fel túlságosan, legalább várjátok meg, míg eltűnök – duruzsolta egészen közel hozzánk Michael, mire Gerald abbahagyta és egykedvűen nézett rá.
- Tudom, hogy féltékeny vagy, amiért vele többet törődök mostanság, de kell egy kis változatosság – vigyorgott szélesen Gerald, mire Michael felháborodva rántotta le magához a hajánál fogva, hogy egy szemmagasságban legyenek.
- Változatosság, heh? – mosolygott cinikusan. – Örülj neki, hogy most sietek, mert igencsak megkapnád a magadét ezért!
- Amiből én járnék jól – mondta Gerald vigyorogva. Michael farkasszemet nézett vele, míg nem Gerald magához ölelte a derekánál fogva. – Jó utat, Michael. Szeretlek – megcsókolta, és elengedte.
- Azt hiszem, nem kell sietnem haza – mondta nekem célozva, miközben kacsintott. Az ajtón kilépve láttam, ahogy beszáll abba a szép autóba, amit James vezetett, és hamarosan már ki is értek a kapun.
Mikor eltűntek a láthatáron, én lomha mozdulatokkal mentem fel az emeletre; nagyon fáradtnak éreztem magam.
- Hova mész, Clarence? – kérdezte Gerald.
- Azt hiszem, fáradt vagyok. Nagyon – mondtam egy nagyot ásítva, és nyújtóztam egyet. Bólintott, de nem igazán figyeltem rá, felmentem a szobába, és lefeküdtem aludni.
Mikor felébredtem, Gerald nem volt a házban, de James igen.
- Óhajt valamit az úrfi? – kérdezte.
- Csak azt, hogy ne úrfizzon, kérem – pirultam el, mire elmosolyodott.
- Meglesz.
- James, nem látta Geraldot? – kérdeztem, majd ásítottam egyet.
- Dolgozni ment, és azt kérte, hogy addig mindenképpen maradjak önnel, amíg fel nem ébred – válaszolta.
- Köszönöm – foglaltam helyet, mire ő is leült. – Kérem… mesélne nekem róluk? Csak nem régóta ismerem őket, de feltűnt, hogy mennyire… nyíltak.
- Óh, értem – mondta mosolyogva. – Nos, talán tudja, hogy kiskoruk óta velük vagyok. Igazából… úgy tekintek rájuk, mint a gyermekeimre, hiába van rajtuk kívül még két lányom és egy fiam. Gerald és Michael igazából csak féltestvérek, nem egy az anyjuk, viszont mindkettejük ugyanabban a sorsban osztozott. Michaelt az anyja teljes mértékben az apjára bízta, míg Gerald anyja néhány évvel később meghalt egy autóbalesetben. Geraldot nem érintette annyira mélyen, mivel csak ötéves volt, Michael pedig három. Végül mindkettejüket az apja nevelte. Gerald amint megpillantotta Michaelt, azonnal elfogadta, és folyton játszott vele, minden idejét vele töltötte. Igazából egy évvel később kerültem hozzájuk, mint házvezető, de ezt az apjuk mondta el nekem. Gerald komolyabb gyerek volt, mint a kortársai, de Michael nem örökölte tőle ezt a tulajdonságot, rendkívül vidám, mindenből viccet csináló, bohóc kisgyerek volt. Az ellentét nem volt akkora, mint ahogy így elmesélem, mert Gerald épp olyan jóízűen tudott nevetni, mint az öccse, csak úgy tűnt, mintha magára vállalta volna Michael védelmét, Michael pedig élvezte, hogy a bátyja minden figyelme ráirányul – az idős inas itt szünetet tartott, talán azon gondolkodhatott, hogy mit is mondjon róluk. Én figyelmesen hallgattam a mondanivalóját, és szinte magam elé képzeltem őket kiskorukban, ahogy Gerald megvédi Michaelt. James folytatta. – Hm, végül is ez nagyon sokáig így ment, bár az ellentétek elég sok veszekedést szültek, de mindig kibékültek, még akkor is, ha Michael eltűnt egy időre.
- Igen, ezt a részét tudom, ezt elmesélték. De nem féltek, hogy baja történik?
- Dehogynem. De nem tehettek semmit az ellen, hogy elmenjen, amikor neki tetszik, nagyon önkényű gyerek volt, és könnyen meg tudott lógni. De amikor rátalált a búvóhelyére, akkor már tizenhárom éves volt, nem annyira kicsi, hogy ne fogja fel, hogyha bajba kerül. Mindig hazatért, bár volt, mikor csak hajnalban, egy fán mászott be a saját szobájába. Az eltünedezésről akkor szokott le, mikor az apjuk meghalt.
- Ő is meghalt? Hogyan? – kérdeztem előredőlve.
- Rákos volt szegény. Csendben, békében halt meg egy reggelen, mikor nem ébredt fel többé – mondta. Megállt egy kicsit, talán eszébe juthatott az a nap. Majd visszatért a témához. – Nos, körülbelül ekkortájt vettem észre furcsa viselkedést mindkettejük részéről, csak úgy sugárzották magukból, hogy ketten vannak a világ ellen, azt hiszem, a kapcsolatuk még inkább megerősödhetett.
- És… uhm… - félrenéztem, és visszadőltem a székben; a szemem sarkából láttam, hogy mosolyog a zavaromon. – Hogy jött rá, hogy…
- Hogy ez másféle kapcsolat? – fejezte be a mondatot továbbra is békésen mosolyogva, mire zavaromban többször is bólintottam. – Hát… Ezt észreveszi az ember, ha valakit már régóta ismer. De ami azt illeti, Michael mondta el nekem. Világosan emlékszem a napra, mikor odaállt elém egy veszekedés után, kisírt szemekkel, és vörös arccal mondta, hogy nagyon szereti Geraldot. Én pedig mondtam, hogy tudom. Valamit motyogott, hogy ez nem olyan, és én csak azt mondtam, hogy tudom. Mert tényleg tudtam – kicsit oldalra döntötte a fejét, ahogy befejezte. Néhány pillanatig csak szótlanul nézte, majd hirtelen felálltam az asztaltól.
- Nagyon szépen köszönöm, James! – mondtam mosolyogva. – Elmegyek sétálni, rendben?
- Vigyázzon magára, Clarence – mondta James felállva, én pedig elindultam kifelé.
Muszáj volt sétálnom egyet, hogy feldolgozzam a hallottakat. Végiggondoltam az együtt töltött napokat, heteket, és rájöttem, hogy mindkettejüket nagyon közel érzem magamhoz. Úgy éreztem, döntenem kell kettejük között, hogy melyikük iránt érzek szerelmet, de nem tudtam eldönteni. Kétségbeestem, hogy mi lesz, ha nem tudok dönteni, de erre a kérdésre én magam se tudtam válaszolni, és ez még inkább kétségbe ejtett.
- Hé, cicus, egyedül vagy? Nincs kedved játszani? Adnék neked tejecskét! – szólított le valaki mellettem.
- Nem, köszönöm – dünnyögtem, de akaratosnak látszott, megfogta a csuklómat, és magával akart ráncigálni. Kiáltottam, sikítoztam, és igyekeztem szabadulni a markából, de sokkal erősebb volt nálam és elkezdett ráncigálni egy sötét kis mellékutcába. – Engedjen el! Nem akarok semmit! Hagyjon békén! Gerald!
- Hallgass, te kis kurva, különben nem leszek gyengéd hozzád! – kiabált rám, de engem nem érdekelt.
- Hagyjon békén! Gerald! Gerald! – eredtek meg a könnyeim, a következő pillanatban viszont a férfinak valaki a hasába rúgott akkorát, hogy elesett, Gerald volt az. – Gerald!
- Gyere, Clarence! – mondta és magával húzott, ki az utcára. – Nem esett bajod?
- Nem… - töröltem le a könnyeimet. Hirtelen bevillant egy emlékkép, amint egy idegen férfi a számba erőszakolta magát, és én a könnyeimtől küszködve tehetetlenül hagytam neki, miközben egy másik hátulról lefogta a kezemet, és durván belém lökte magát. Az emlékre összerezzentem, Gerald pedig magához szorított.
- Biztos?
- Igen – motyogtam az ingébe. – Csak menjünk haza.
Otthon finom levest melegített nekem, amit maga elé rakott, és mondta, hogy üljek az ölébe. Pirulva tettem eleget a kérésének, és magamba kanalaztam az ételt.
- Elég volt? – kérdezte átkarolva a derekamat, mire bólintottam.
- Kérdezhetek valamit? – kezdtem halkan, miközben feljebb ültem az ölében.
- Persze.
- Uhm… Te és Michael… Szóval, hogy… ti mással nem is… vagyis, hogy csak egymással… - csak makogni tudtam, kissé zavarba ejtőnek éreztem ilyet kérdezni.
- Haha! Most azt akarod kérdezni, hogy mással nem feküdtünk-e le? – kérdezte nevetve, mire vörös arccal bólogattam. – Én egyszer igen, mikor meg akartam bosszulni az egyik veszekedésünket. Utána sokáig bűntudatom volt, és csak hetekkel később voltam képes bevallani neki. Michael váltig állítja, hogy lefeküdt mással, csak hogy rosszul érezzem magam, de tudom, hogy ez nem igaz. Bár nem látszik rajta, de nem olyan, aki mindenféle kapcsolatba beleugrik – mondta. – De rólunk már sokat tudsz, és fogadni mernék, hogy Jamest is megkérdezted már.
- Én… - összeszorítottam a szemem, és azt hittem, hogy le fog szidni, de egy pillanattal később rájöttem, hogy ha valaki, hát Gerald biztosan nem tesz ilyet. Megsimította az arcomat, és a hasamat kezdte cirógatni.
- Nem baj, ha tudni akarsz valamit – mondta. – De én is szeretnék rólad megtudni minél többet. Mesélj magadról.
- Hát… rendben – bólintottam. – Én nem tudom, hogy kik a szüleim, utcagyerekként nevelkedtem tizenkét testvér mellett. Bár nem voltak a vérszerinti rokonaim, de ők vigyáztak rám, felneveltek, és megtanítottak az utcán élni. Aztán egyszer csak szépen sorban hagytak el. Öt évvel ezelőtt a két legfiatalabb bátyám is magamra hagyott, és azt mondták, hogy boldoguljak, ahogyan tudok. Nem éreztem dühöt, vagy ilyesmit, amiért ott hagytak, csak hiányoztak. Aztán… valahogy egy szempillantás alatt megváltozott minden, amikor befogadott engem az a férfi. Mikor odaérkeztem, már sokan voltunk, mint három macskaalom, annyian, és először egyedül éreztem magam, de ez hamar elmúlt bennem, mert néhány nap múlva mindannyian hozzám bújtak, dörgölőztek, nyalogattak, mintha régóta ismernének – az emlék élesen élt bennem, miközben meséltem. Közben éreztem, hogy Gerald nem hagyja abba a cirógatásomat, és hol lefelé, hol felfelé halad a kezével, ami néha elvette a figyelmemet a mondanivalómról, és felsóhajtottam. – Ott… jól éreztem magamat, bár senkivel nem beszéltem nagyon sokat, kivéve azt a testvéremet, aki elsőnek jött oda hozzám. Hozzá nagyon ragaszkodtam, és neki sok mindent elmondtam. De aztán valaki őt is megvette, és itt maradtunk a többiekkel. De én már nem éreztem azt a kötődést.
- Tudod, hogy ki vette meg a testvéredet? – kérdezte Gerald a fülembe duruzsolva.
- N-nem – mondtam akadozva, miközben Gerald keze már a nadrágom szélét súrolta, és az ujjbegyeivel néha beférkőzött alá. – De már nem igazán érdekel. Csináltam vele olyasmit… amit másokkal nem, és szerettem, de már nem érezném ugyanazt – mondtam, miközben lenéztem az ölembe és néztem, ahogy Gerald keze továbbra is simogat.
- És… engem szeretsz? Szeretsz annyira, mint őt, vagy Michaelt? – kérdezte hirtelen. Ekkor csörgött a telefon, és felálltunk. – Oh, biztos Michael az.
Gerald kérdése visszacsengett a fülemben. Azt hiszi, hogy Michaelt szeretem jobban? Mozognom kellett, futnom. Kirohantam a házból, végigfutottam az utcán, nem álltam meg sehol. A lámpa pont zöld volt, mikor odaértem, így ott sem torpantam meg, futottam tovább, néhány sarkon befordultam, már azt sem tudtam, merre futok, csak futottam, és csak akkor álltam meg, mikor hirtelen egy erdős részhez értem. Nem tudom, hogyan találtam oda, de biztos voltam benne, hogy ez az a hely, Michael titkos helye. Kifulladva sétáltam el a dombig, majd felmásztam rá és ott megálltam. Mikor lélegzetem rendeződött, egy macska ügyességével másztam fel a fa legalsóbb ágára, majd magasabbra másztam, és ott álltam meg, ahol úgy éreztem, hogy fentebb már veszélyes lenne számomra. Leültem az ágra, és felnéztem az égre, amelyen néhány csillag fénye vette körül a Holdét. Egy emlék jutott eszembe a testvéremről, ahogy a nyakamat nyalogatja, és azt mondja, hogy csak egymásra számíthatunk. Felsóhajtottam, és gondolataim visszakalandoztak Geraldra, és azokra a kellemes pillanatokra, amiket vele töltöttem. A félelmem, ami már réges-rég elmúlt, az első ruhavásárlásunk, amikor azt a pólót kaptam többek között, amit most is viselek; amikor megláttam Geraldot Michaellel csókolózni, és amikor Michael megbékélt velem. Michael nyitotta meg nekem az utat Gerald felé, és Gerald noszogatott Michaelhez. Mindkettőjüket ugyanúgy szerettem, és a kettősség érzése túl furcsa volt ahhoz, hogy könnyedén túltegyem magamat rajta. Hogy lennék képes így választani közöttük? Egyáltalán választanom kell?
Hirtelen valaki megérintette a karomat. Megrezzentem, és lenéztem Geraldra, észre sem vettem, hogy felmászott a fára.
- Miért futottál el? – kérdezte, mire én lemásztam mellé, és átöleltem, arcomat a mellkasába fúrva.
- Mindkettőtöket nagyon… én nagyon szeretlek titeket – mondtam kissé zavarban, mire csókot nyomott a fejem búbjára, és megsimogatta a hátamat.
- Tudom – mondta nyugodtan. – Nagyon aggódtam, hogy bármi bajod történik, hiszen az előbb kötött beléd valaki, bármikor megtörténhet újra.
- Már mindegy – engedtem el, és lemásztam a fáról. Gerald követett, majd megfogta a kezemet és magához pördített, majd rám mosolygott és lágyan olvadtak egybe ajkaink. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
