Mind vadászunk valamire… Ki a dicsőségre, a jutalomra… Ki büntetésre, szenvedésre, kínra… van, aki bosszúra és halálra szomjazik… Én magam egy csörgedező, dús vérű áldozatra vágyom. Mint amilyen te vagy. Vadászlak, bár te észre sem veszed. Könnyű szerrel esel bele a csapdámba, mint egy gyanútlan, gyönyörű lepke a pók hálójába. Ahogy kecsesen haladsz el előttem, szemed rám veted, majd elfordítod tekinteted, mintha ott sem lennék. Bánni fogod még, hogy nem jöttél velem magadtól… Pedig gyönyörbe taszító látomást mutattam, azt, amit én láttam… Akár egy megsebzett vad, úgy futsz előlem, de mi értelme? Hiszen úgyis utolérlek. Levegődet keservesen kapkodva menekülsz az erdőbe, szeretnél lehagyni, de már ott vagyok előtted újra. Éppen hogy csak az ajkamat nyalom meg, te remegve futsz a mocsár mélyére, a mocsok rothadó bugyraiban elvesző szemekkel szaladsz előlem, még akkor is, ha tudod, számodra eljött a vég… Bárhova menekülhetsz, de elég gyors sosem lehetsz. Menekülj csak, így még kívánatosabb vagy… Az elválasztóhoz érve megtorpansz. Nincs hova menekülnöd, jól tudod. Figyelmetlenségből megbotlasz egy kósza gyökérben, s majdnem leesel, de utolsó erőddel még megtartod magad, s bár lihegsz, szemed tüzesen égve figyeli minden mozdulatomat. Miért félsz? Kirángatlak a végtelen spirálból, amit minden halandó követ, most épp még te is. Véred dobol az ereidben, hallom ahogy szívverésed egyre gyorsabbá válik, s ahogy közelebb érek hozzád, lábad remegve lépne hátra, de nincs alatta föld. Megcsúszol, de ne félj, nem estél le, tartalak a karjaimban. Kinyitod ijedt szemeidet, még mindig remegve próbálsz hátrébb húzódni tőlem… Kiadsz valami érdes, magas hangot, ahogy ajkaim a nyakadon táncolnak végig. Még el sem kezdtem, te már sikoltasz. No, legyen. Ajkaimmal most az ajkaidhoz közelítek, érzem meleg leheletedet, s továbbra is hallom heves szíved dobbanásait. Finoman megcsókollak, ugye hogy nem fáj? Nyugodtabban viselkedsz, bár szemeid a félelmedet mutatják. Halvány mosollyal újra nyakad íve a célom, nyelvemmel megérintem a bőrödet, majd ajkamat összezárom az inad mentén… Ekkor finom, édes véred a számba ömlik, én egyre csak szívom, miközben te felnyögsz fájdalmadban. Sajnálom, tudom, mikor először megláttál, nem erre számítottál, édesem. De az élet nem annak az elvén működik, hogy te mire számítasz. Mikor már légzésed sűrűbben akadozik, nyöszörgésed is alábbhagy, elválasztom nyakadtól az ajkamat, s a tűzvörös nedű utolsó cseppjei vékony csíkban csordogálnak végig kulcscsontod, puha melled mentén, s eltűnik a finom anyagú ruhában. Most azt mondanád magadban, hogy csak egy kicsit fájt… Tudom, hisz jól ismerlek. Élettelen testedet óvatosan rakom le a zsenge, zöld fűbe, majd feletted állva elmélázva kémlelem az utolsó arckifejezésedet, amit a halovány holdnak fénye gyengéden beborít. Mosolyogsz. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
