4. + 1 fejezet
Reggel a napfény kellemesen meleg fényére ébredtem fel. Ki se nyitottam a szemem, de már oldalra fordulva kerestem Cedricet, hogy a karjaiba bújjak, ám kezeim csak a langyos lepedőt érték. Riadtan nyitottam ki a szemeimet és elszomorodva vettem észre, hogy valóban nincs itt. Minden személyes tárgy, amit tegnap megpillantottam, eltűnt az asztalról, sehol egy bőrönd vagy egy ruhadarab. Hát persze, gondoltam magamban keserűen, hiszen én csak egy prosti vagyok, akit megfektetett, természetes, hogy nem marad itt mellettem, nem ez az első ilyen alkalom. Lassan kikászálódtam az ágyból, annak ellenére, hogy borzalmasan fájt minden tagom, a hátsóm különösen. Kimentem a fürdőszobába és úgy terveztem, hogy a zuhany alá állok, de terveimet megelőzte a rosszullétem, s először a hasmenés, majd a hányhatnék jött rám. Mikor aztán szédelegve elmúlni látszottak a kellemetlenségek, végre beálltam a zuhany alá és kinyitottam magamra a csapot. Most vettem csak észre, hogy a karomon egy enyhe karcolás nyoma látható, ez akkor történhetett, mikor megkötözésem és a sok simogatás után azt akartam, hogy legyen egy picit durvább, mire végighúzta rajtam több helyen a körmét és csak azután hatol belém. Az emlékek jóleső árja közt a keserűség érzése furakodott be a lelkembe és kezdte azt marcangolni. Se egy üzenet, se egy telefonszám… Semmi. Elment az, aki meghatározta a sorsomat, aki az egyetlen igazi szerelmem lehetett volna ebben a nyomorúságos életben. Felsóhajtva áztattam magam még egy darabig, majd elzártam és kiléptem a zuhanyzófülkéből. Találtam egy törölközőt, amin a szálloda neve volt, így hát magamra tekerve álltam a tükör elé. Beesett szemeimmel nem is törődtem, de már nem bírtam elviselni a rossz szájízemet, így aztán kerestem a szekrényben egy fogkefét, és találtam is, majd azzal megmostam a fogamat. Kiléptem a fürdőszobából és a cuccaim felé vettem az irányt, amik szépen voltak letéve egy székre. Lassan felöltöztem, nem siettem, hisz úgy sem lett volna értelme. Mikor megnéztem, hogy a zsebemben van-e a kulcsom a klubhoz, egy csomó papíron akadt meg a kezem. Kihúztam a zsebemből az összest, és beletelt egy kis időmbe, míg felfogtam, hogy tízezreseket tartok a kezembe. Konkrétan 30 ezret. És ez levelet. Szinte fellelkesülve nyitottam ki és elkezdtem olvasni a sorokat.
„Egyetlen Antonym!
Bocsáss meg nekem, hogy csak így itt hagylak, de nem volt más választásom. Nem mondhatok semmit, így nem várom el, hogy bízz bennem, de ha még élek, megkereslek, akárhol legyél is. Ez a harmincezer részben a csodálatos éjszakáért van, amit soha senki mástól nem tudtam volna megkapni, másrészt azért, hogy új életet kezdj. Nagyon kérlek, ne csalj meg, mert visszajövök még hozzád. Ne légy többé az, ami voltál, menj el, vegyél magadnak egy lakást valahol itt, Plymouthban és keress normális munkát! Tudom, hogy nem fogsz hinni nekem, de… szeretlek.
Cedric”
Hogy képes ilyet írni? A levél olvasása közben minden rosszra gondoltam, de hittem benne, hogy igaz, amit mond. Könnyeim megeredtek, de talán inkább a megnyugvástól, hogy ha még halvány is, de van esélyem a boldogságra. Eltettem a pénzt és a levelet, majd letöröltem a könnyeimet, és kissé felszabadultabban hagytam el a szállodát. Már javában fent volt a nap, mivel nem néztem az órára, ezért csak sejthettem, hogy úgy tíz óra felé járhat az idő. Lassan ballagtam vissza a Plymouthi Szabad Vigadóba, ahol már vártak a többiek. Először egyikünk sem szólalt meg, majd végül Mirell nyávogó hangján lökdösött meg.
- Hallottam a kis kalandodról – vigyorgott, s én nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak vele. – Mesélj, hova vitt téged?
- Majd később mesélek! – mondtam legyintve. – Amúgy meg szállodában voltam – mondtam fölényes vigyorral, mire Lino irigykedve nézett rám.
- De jó valakinek… Ezek egy raktárba vittek és ott hagytak! Bunkó tahók – fújtatott hevesen.
- Ezek meg nem voltak jók a fél fogamra se – szólalt meg nyugodtabb hangnemben Edgard. Megnyugodtam, amint hallottam a hangját, így közelebb mentem hozzá.
- Hm – mosolyogtam szélesen. – Hát igen, meg is látszik rajtad…
- Te tahó! – vágott fejbe Edgard, mire én felnevettem.
Látszólag visszazökkentem a normális életembe, de belül még mindig tátongott az űr és minden nap csak rá tudtam gondolni. Egy éjszaka álmatlanul vergődtem az ágyamban. Azóta egy vendéget sem fogadtam az ágyamba. Azon az éjjelen elővettem a 30 ezer fontot, amit elraktam egy biztos helyre. Magamban nagyon sokat őrlődtem és viaskodtam, míg végül úgy döntöttem, hogy megfogadom Cedric tanácsát. Összepakoltam a cuccomat és halkan kiléptem az ajtón. Épp azt néztem, hogy merre foghatok egy taxit vagy egy éjjeli buszt, mikor a hátam mögül egy keserű hang érkezett.
- Örökre elmész? – Megpördültem, és magam előtt Edet láttam.
- Igen – mondtam lehajtva a fejem.
- El sem akarsz köszönni?
- Csak elsírnám magam – vágtam rá, mire ő közelebb lépkedett hozzám és megfogta az arcom.
- Sok szerencsét… és találd meg őt – mondta, majd mélyen megcsókolt. Ez egy baráti csók volt, éreztem, így hát nem ellenkeztem. Mikor elengedett, bólintottam, aztán örökre ott hagytam őket. Tudtam, hogy ezt kell tennem: Hallgatnom kellett a szívemre.
The End |
AJÁNLOM AZ OLDALT
