2. fejezet
Kedd óta három nap telt el, s úgy volt, hogy a péntekem teljesen szabad. Arra gondoltam, talán kimegyek halott édesanyám sírjához, hogy beszámoljak neki az életemről. Először valóban hittem, hogy lát engem, ezért nem csináltam semmi becstelent. Naivitásom ott hagyott fel, mikor hallottam, ahogy apám veszekszik a bátyámmal…
„Meghalt, érted? Meghalt! Nem hozhatod vissza, ő a föld alatt van! Ne légy olyan szánalmas, hogy elhiszed azt a mesét, amit Antonynak adtál be! Az anyád nincs többé és én nem bánom, hogy meghalt. Fogadd el te is!” – szólt mennydörgő hangja, majd hirtelen egy csattanás. A bátyám akkora pofont vágott le neki, hogy később feldagadt az arca. Őt pedig soha nem láttuk viszont. Akkor döbbentem rá, hogy egész életemben naiv voltam, s fel kellett hagynom ezzel. Azóta csak egyszer látogattam meg anya sírját, és csak akkor tudtam sírni. Most is odakészültem, bár már nem azzal a szándékkal, hogy elbőgöm magam a sorsomon, inkább csak tiszteletből és szeretetből, amit iránta éreztem. Terveimbe azonban váratlanul beleszólt egy ismeretlen férfi, aki úgymond „engem kért” és üzent Edgardon keresztül, hogy álljak szolgálatára. Állítólag hajlandó volt nekem a dupláját vagy a tripláját fizetni, mint amit általában kaptam. Megdöbbenten hallgattam a nekem üzent szavakat, amit Ed azzal fejezett be, hogy csak akkor, ha bármit megteszek, amit kér. Valamiért beleborzongtam a gondolatba, hogy ennyi pénzt ajánl, és cserébe ki tudja, milyen dolgokat kér. Barátaim azt javasolták, hogy vegyek magamnak valami jobb ruhát, ha már egy viszonylag előkelő úr engem akar. Először kinevettem őket, de belegondolva valóban sok pénze lehet, ha képes lenne akár 15.000-ret is kiadni csak azért, hogy szórakoztassam. Végül kis vonakodás után Linoval elindultam egy ruhabolt felé. Azért vele mentem, mert neki jó ízlése van és ért a férfiakhoz. Sok boltot bejártunk, némelyikben láttam is pár jó cuccot, de vagy drágák voltak, vagy Lino ellenezte a dolgot. Végül megakadt a szeme valamin és hirtelen tett egy jobb kanyart. Késve követtem őt, mire megpillantottam egy kifejezetten hostoknak és prostituáltaknak ajánlott ruhaboltot. Amint bementünk, egy jól öltözött, megnyerő mosolyú férfiú lépett elénk és megkérdezte:
- Miben segíthetek, drágáim? – a hangja olyan nyájas volt, hogy majdnem hogy azt hihette az ember, hogy fenyegetni próbál. Lino elvigyorodott és elhadart pár számomra érthetetlen mondatot franciául, a férfi pedig mosolygósan bólogatott, miközben többször is végigmért a szemével. Végül az eladó hátrament, én pedig odasúgtam Linonak:
- Pontosan mit is mondtál neki?
- Azt, hogy egy gazdag pasival lesz találkád, ezért kéne neked valami extravagáns, szexi ruha olcsón – válaszolta széles mosollyal. Kétkedő arccal néztem rá és halványan elpirultam.
- Po… pontosan mire gondolsz az extravagáns és a szexi alatt? – kérdeztem. Fantáziám beindult erre és körülbelül olyasmit képzeltem el, mint a punkoknál a fenekénél kivágott nadrágok, szakadt pólók és… elég furcsán kinéző karperecek, a nyakörvről nem is beszélve. Kissé furán éreztem magam tőle, ezért inkább kivertem a fejemből az ilyen gondolatokat és a választ vártam. Hirtelen az eladó megjelent, kezében egy feszes rövidnadrággal, ami egészen láttatni engedte a combomat, valamint egy felsővel, ami ezzel szemben laza volt, fekete színű és rövid ujjú. Amint felpróbáltam őket, tudtam, hogy Lino biztosan rám tukmálja mindkettőt, minimum ezt a ribancos szoknyát. Semmi bajom nem volt azokkal a nőkkel, akik ugyanúgy dolgoztak, mint én, sőt, a ruháik ellen sem volt kifejezetten kifogásom. Ez a darab viszont kifejezetten nem tetszett. Túlságosan drágának nézett ki, egyszerűen látszott rajta, hogy arra való, hogy leszaggassák az emberről. Minden domborulatom jól látszódott, ez még nagyobb gondot jelentett, mert ha valaki fel próbál izgatni, és sikerül is neki, akkor azt mindenki észre fogja venni. A póló egész jó volt. Lino kiráncigált a fülkéből és végignézett rajtam.
- Ez tökéletes! – csillogott fel a szeme, de én azonnali tiltakozásba kezdtem.
- Nem, ezt a nadrágot én nem fogom hordani!
- De igen!
- Nem! Lino, én ezt nem fogom felvenni többször!
- Dehogynem, hiszen pont rád illik! Nehogy szégyellős legyél már! – erőltette rám az akaratát.
- Legalább azt engedd meg, hogy mást is megnézhessek! – csattantam föl, mire Lino hirtelen megnyugodott és vigyorogni kezdett. Ez már eleve baljós gondolatokat csúsztatott a fejembe.
- Oké. De én mondom meg neked, hogy mik közül választhatsz – mondta. Tudtam… - A póló pedig marad, az ellen tényleg nem lehet kifogásod.
- Rendben – adtam meg magam, ő pedig újra konzultálni kezdett a férfival, aki egy csábos mosoly kíséretében puszit nyomott Lino homlokára és végre angolul dicsérte meg a fiút.
- Csodálatos tehetséged van a divathoz! – mosolygott, majd elrángatta Linot valamerre a nagy üzleten belül. Visszavettem a fekete térdnadrágomat, majd úgy döntöttem, hogy szétnézek. Színek és ruhadarabok szerint volt szétosztva a bolt, Balra rózsaszín felsőket láttam, azokat meg se közelítettem, északnyugaton piros, bordó, lila és kék ruhák sorakoztak, a vége felé voltak farmerek is, én elindultam arrafelé és nézegettem magamnak egy-két bőszárú, hosszú nadrágot, de egyik sem volt jó. Nem azért, mert nem lett volna a méretemben, vagy nem tetszettek volna… a baj azzal volt, hogy valami kisebb-nagyobb érdekesség mindig volt rajta.
Igazából gyűlölök vásárolgatni, mert az emberek megbámulnak engem és egyből gyanús vagy undorodó kifejezést látok az arcukon. De nem csak vásárolgatni, hanem egyáltalán fényes nappal elmenni valahová. Foglalkozásom ellenére kezdek antiszociálissá válni…
Mire észreveszem, már a kezemben van öt ruhadarab, és a fülkében állok, miközben rajtam van az egyik. Fekete, szintén a fenekem aljáig ér, alul csipkés és legalább nem tapad rám.
- Nem is olyan rossz – mondja vidám hangján Lino, aki vigyorogva néz rám.
- Aha – mondom, miközben fordulok egyet. Kicsit pislogok, majd Linora tekintek és felmutatom neki a másik négy ruhadarabot. – És ezek?
- Azt a barack színűt nem ajánlanám – mondja az eladó. – Nem hangsúlyozza ki a lábaidat.
- Pont azért is…
- Ne feledd, kihez mész ma éjjel – szakít félbe Lino, mire én vállrántva odaadom neki a nadrágot. Aztán felpróbálom a lilát, de mivel ez bőre van szabva, így szóba sem jöhetett, meg sem mutattam nekik. Volt nálam egy terepszínű nadrág is, ám Lino egyből rávágta, hogy vegyem le. Utolsóként pedig a kezemben tartottam egy oldalkantáros, fekete nadrágot. Amint fölvettem, rájöttem, hogy csak a csípőmtől a combom közepéig ér, de nem bántam. Ezüst gombok voltak rajta, amik kissé meg voltak kopva, bár lehet, hogy direkt volt olyan, mert nagyon jól néztek ki rajta. Mikor kiléptem a fülkéből, az eladónak egy pillanatra tátva maradt a szája, aztán elvigyorodva szemlélt engem.
- Tökéletes! – mondta Linoval egyszerre. Elmosolyodtam és bólintottam.
- Nekem is tetszik, ez lesz.
- Na ugye, hogy van némi ízlésed! – kiáltotta vidáman Lino, miután átöltözve a pulthoz mentünk. Ő fizette ki a ruhákat, mert nála volt a pénztárcám, majd fogadva az eladó csábos pillantásait, odahajolt hozzá és megcsókolta. Én nem néztem oda, egy kicsit mindig zavarba ejtett, ha másokat láttam csókolózni. A meztelenség nem zavart, a csók viszont igen.
- Öhm, mehetnénk? – szóltam közbe, de ők csak annyira figyeltek fel a hangomra, hogy végre abbahagyták egymás szájának felfedezését, viszont a férfi suttogva odanyújtott neki egy papírt, amin fekete tintával volt írva valami.
- Itt a számom… Hívj fel, szívi, ha ráérsz – mondta és eltávolodott a fiútól. Lino boldogan és kipirultan bólintott, majd elköszöntünk és elindultunk a klub felé. Út közben megálltunk, mert Lino fagylaltozni akart, így hát aztán mindketten vettünk egy-egy gombóccal. Lino félúton megállt és vigyorogva nézett rám.
- Izé… én még befutok egy haveromhoz, mivel nekem szabadnapom van – biccentett, majd elindult jobbra, nekem pedig tovább kellett egyenesen mennem. Hirtelen, már majdnem elérve a bejáratot, leszólított egy idegen férfi, olyan 20-25 éves körül lehetett.
- Te vagy Antony, ugye? – a hangja mélyen csengett vissza a fülemben, én pedig sokáig csak hebegtem, majd végül meg tudtam szólalni, de a szemébe nem tudtam nézni. Ijesztőnek és furcsán ismerősnek találtam az auráját, alig akartak a nyelvemre jönni a szavak.
- I… i-igen, én vagyok – nyögtem ki végül.
- Én kértelek el téged, bocsáss meg, hogy nem hagylak a szabadnapodon – mondta. Hangja talán más számára kedvesnek hangzott, nekem viszont olyan gúnyosnak hangzott, hogy elvörösödtem tőle. Végül összeszedve bátorságomat felnéztem és rámosolyogtam.
- Semmi baj, emiatt nem kell aggódnia – mondtam kicsit hunyorogva. Kicsit mást képzeltem el. Azt hittem, hogy egyenesre vasalt öltönyben és fényes cipőben jelenik majd meg, vagy ilyesmi. Aztán eszembe jutott, hogyha így lenne, most nem jönne ide, de azért így is furcsán hatott, hogy egy bő szövetkabátban, hosszú farmerben és egy egyszerű, fekete pólóban volt.
- Nem most fogok jönni, hanem este egy pár barátommal. Gondolom, nem jelent gondot, ha szórakoztatnod kell őket is egy picit. Persze, nem fog keresztül menni rajtad mindenki vagy ilyesmi – jegyezte meg hetykén. Erősen vissza kellett fognom kitörő hisztériás nevetésemet és inkább elfordítottam a fejemet, miközben hallgattam őt. – Elég, ha azt csinálod, amit én mondok. Ha mindent megteszel, 25 ezer fonttal leszel gazdagabb.
- Mi… Mi az a minden? – kérdeztem halkan, s felnéztem ében szemeibe. 25 ezerért!!! Ó, istenem – akiben nem hiszek – kegyelmezz, mondtam magamban. Gúnyosan felnevetett.
- Majd meglátjuk – mondta és intett, aztán elsétált. Sokáig néztem utána, majd lementem Edgardhoz, aki azonnal a ruháim felől érdeklődött.
- Majd este felveszem, addig biztosan nem – mondtam neki azonnal, mire kissé durcásan öntött magának valami konyakfélét.
- Legalább…
- Nem, nem mutatom meg! – szakítottam félbe, majd becsaptam magamra az ajtót. Folyamatosan azon dolgoztak az agytekervényeim, hogy mi az a „minden”, amit meg kéne tennem ennek a férfinak. Oh, még a nevét sem kérdeztem meg, na mindegy. Ráérek akkor is, mikor itt lesznek. Hiszen még csak délután négy óra volt, maradt röpke három és fél órám, a megbeszélés szerint. Úgy döntöttem, hogy még mindig belefér egy nem túl hosszú sírlátogatás, így aztán, miután jól eldugtam az új ruháimat valahova, nehogy Edgard megtalálja, aztán elmondtam neki, hogy hol leszek.
- Ugye telefonon elérlek? – kérdezte aggódva.
- Persze, de maximum hatra itt vagyok – válaszoltam egy nyugtató mosoly kíséretében, aztán kisétáltam a klubból. Felszálltam a legközelebbi buszra és egészen a temetőig vitettem magam.
Megálltam egy magas vaskapu előtt, amire Temető volt felírva. Beléptem rajta, és egyből a virágágyások felé vezetett az utam, halkan lépkedtem el a csendes sírok között, miközben mélyen felsóhajtva szívtam magamba a tiszta, langyos levegőt. Ismét itt voltam, annyi év óta először, s egy kevés félelemmel a szívemben álltam édesanyám sírja elé.
- Anya… Bocsáss meg, hogy sok éve most jövök el először hozzád – suttogtam a néma sírnak, majd magamban kezdtem elmondani mindazt a sok dolgot, ami történt velem. Tudom, hogy nem hallja, hiszen meghalt, de azért bizakodom benne, hogy így talán megnyugvást talál majd a lelkem. Kissé megviselt, hogy itt álltam előtte, úgy éreztem magam, mint egy vádlott-pad előtt, ahol az ember csak süket fülekre talál. Nem baj, így legalább biztos nem tud engem vádolni mindazért, amit tettem, és amivé lettem. Szerintem, ha élne, megbocsátana nekem. Lassan felkúszott egy mosoly az arcomra, aztán, mikor már békésen mosolyogva álltam ott, úgy döntöttem, hogy nem éri meg tovább itt lenni. Ezentúl látogatni fogom ezt a sírt, virágot fogok hozni, de most már nincs értelme tovább itt nézni azt, ami elmúlt. Megfordultam, és lassan a temető kijárata felé vettem az irányt. Felsóhajtva néztem rá az órára, mikor már a buszmegállóban ácsorogva vártam a szerelvényt. Öt is elmúlt már, legalább egy háromnegyed órát voltam ott, de megérte. Felszálltam a buszra és leültem egy szabad helyre. Aztán csak néztem az ablakon keresztül az utat, míg vissza nem értem. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
