Előhang: Nos, azzal kezdeném, hogy miért ez a cím. Amint elolvastam a saját művem címét, őszintén szólva fintorogtam. Arra gondoltam, hogy fel kellene cserélnem „Szenvedély a szenvedés hídján át”-ra, de ezt azért találtam rossz ötletnek, mert ez nem arról szól, hogy mennyi szenvedésen keresztül vált valami örömforrássá, hanem arról, hogy bár voltak örömök az életében, mégis szenvedett. Egy igazán törékeny lelkű férfiúról van szó, s ebben a történetben bőven lesznek megbotránkoztató, olykor gusztustalan jelenetek is (bár kinek mi a gusztustalan, de azért…), ezért gyenge idegzetűeknek nem ajánlott. Kellemes vagy kellemetlen olvasást kívánok!
1. fejezet
Szokás szerint abban az elfuserált kócerájban ébredtem fel, ahol egyedül hálni szoktam mostanában. Igaz, hogy régebben hatalmas franciaágyban, forró, tüzes kandalló mellett ébredhettem, ezért azt hinné az ember, hogy egy ilyen elkényeztetett kis senki majd replikálni fog azért, mert most nem aludhat ágyon, nem melegíti fel a testét a tűz melege, és nem kap finom süteményeket reggelre. Ám én már rég egy szót sem szólok ezekért. Saját édesapám rakta ki a szűröm az egyik reggelen, mikor tovább maradtam, mint kellett volna. Most úgy tűnhet, mintha nő lennék, de valójában egy életrevaló, angol fiú vagyok, Antony Greewell. Még csak 17 éves múltam, alkatom miatt alkalmatlan voltam a munkára, sőt, még most is az vagyok, de kétlem, hogy bármi másnak mehetnék, mint ami most vagyok. Szégyellem magam amiatt, hogy még egy utcalánynál is kevesebbet érek és mégis, ugyanazt kell tennem, mint azok: árulni a testem. Én vagyok a szüleim gyermeke közül a második legkisebb, de csak én jutottam ilyen sorsra. Kezdetben azt hittem, hogy lesz ez jobb is, és hogy nem kell majd ehhez folyamodnom… De egyszer az éhhalál küszöbén vergődve talált rám egy magas férfi, aki adott ennivalót és italt és megengedte, hogy lezuhanyozzak nála. Egy furcsa heg volt a bal alsó karján. Megköszöntem mindenféle segítséget és próbáltam valami olyasmit ígérni neki, hogy ha valamikor találkozunk, visszafizetem az adósságom. Naiv voltam, amikor azt hittem, hogy csak pusztán kedvességből segített rajtam. Azon az éjszakán nem engedett elmenni. Szinte érzem a húsomba maró körmeit, a belém hasító fájdalmat, ahogy belém hatol és pulzálva mozog bennem… Meglopta az egyetlen becsületemet, ami ahhoz tartott, hogy érjen nekem valamit is az életem. Keservesen sírva nyögtem fel az orgazmus kellemetlen, szorító hatásától, s akkor igazán mocskosnak éreztem magam. Ez tipikusan az a történet, amikor az emberből kurva lesz. Egy szajha. De még ennél is elképesztőbb volt, hogy utána is kedves volt hozzám. Nem bírtam ezt, borzasztóan fájt becsületem megsértése, jobban, mint a testem. Így aztán kifakadtam, csak úgy köpködtem a szavakat! Akkor mondta valaki először nekem azokat a kegyetlen szavakat: „Te egy kis kurva vagy, akit az ember tárgyként használ, se több, se kevesebb! Fogadd el, hogy nem fogsz tudni élni, ha nem teszed meg azt!” Elfutottam. Menekültem a szavai elől. Megfogadtam magamban, hogy nem fogok rá hallgatni, normális életet fogok élni, normális családom lesz, és boldog leszek… Ismét naiv voltam. Később bekerültem valahogy ebbe a bárba, úgy 2-3 évvel ezelőtt. Először nem volt gond, csak egy csapos voltam. Később, mikor a sztriptíztáncosnő és a selyemfiú is felmondott, azt mondta a tulajdonos, hogy vagy elvállalom, vagy mehetek az utcára szenvedni. Sokáig húztam az időt, szerettem volna, ha több gondolkodási időm lehetett volna, de mire észbe kaptam, ott mozgattam a csípőmet a sok perverz öreg és az elenyésző számú középkorú férfi előtt, egyre lejjebb vetkőzve a gátlásaimat… és a ruháimat. Mindig képes voltam zavarba hozni a nőket, akik néha ott múlatták az idejüket a szeretőikkel vagy az eltartóikkal, míg a férfiak is nyálcsorgatva néztek utánam minden egyes ilyen kis fellépésem után. Ezen a sötét, de jól menő helyen úgy éreztem magam, akár egy kánkános, csak szoknya és éneklés nélkül. Sőt, a mai napig is úgy érzem magam. A különbség az, hogy míg Franciaországban az ilyen kócerájok fel vannak szerelve mindennel, addig itt, a Plymouthi Szabad Vigadóban száraz kenyéren és temérdek alkoholon kívül nem sok minden van.
Felültem az ágyamnak nevezett pokrócon, megráztam a fejem. Nem emlékszem, hogy mi történt tegnap… Hirtelen egy szuszogó hangot hallottam meg magam mellől, majd éreztem, hogy valami leránt magához. Persze, tegnap egy 40 év körüli férfival voltam, aki egész éjjel dolgoztatott. Megcsókolt, majd felült velem együtt.
- Jó reggelt, picinyem – szólt nyájas hangján, én pedig szokásos félmosollyal hagytam, hogy ölelgessen. Már megszoktam az ilyesféle dolgokat, nem vagyok szégyellős előtte, hiszen úgysem lenne értelme. Meleg karjába húzódtam, egyik hajtincsét ujjaim között csavargattam, miközben lábamat átdobva a másik oldalán, már az ölében ülve táncoltam rajta. Éreztem kemény férfiasságát a hasamhoz dörgölőzni, s az enyém is merevedni kezdett, miközben kezemmel mindkettőt egyszerre masszíroztam. Beleszagolt dús hajamba, és a fülembe nyögött, én pedig összeszorítva az ajkaimat, nyöszörögni kezdtem. Tudom, hogy azt szerette, ha én kezdeményezek, s most sem lökött el magától. Immár harmadjára volt nálam, és gyanítottam, hogy még jönni fog. Nem különösebben helyes, de nem ronda pasas, csak elég idős hozzám. Nem mintha különösebben érdekelne. Hamarosan elértük egyszerre a csúcsot és én széles vállának gödrébe fúrtam az arcom, míg lenyugodott a légzésem. Hamarosan felálltunk, és ő elkezd öltözködni, majd én is.
- Hm… Köszönöm, hogy immár harmadjára a vendéged lehettem. Tudom, hogy ez téged cseppet sem érdekel, de el kell mennem egy hétre, tehát addig nem fogunk találkozni.
- Uhm – bólintottam, majd megcsókolt, miközben farzsebembe csúsztatott egy ötezrest. Mit ne mondjak, meg lehet élni ebből az undorító munkából…
Lassan, csöndben távozott, köszönésképp intett nekem, én pedig halványan rámosolyogtam. Ránéztem az órára, még csak fél hét. Ah, olyan fáradt vagyok… Mivel aludni nem tudtam, dolgozni pedig még nem akartam, némán ültem a pokrócon, a fal mellé húzódva, magamra gyűrve a takarómat. Mint minden reggel, most is eszembe jutott a borzalmas első alkalom, amitől nem tudtam szabadulni. A legrosszabb az, hogy nem emlékeztem semmire azon kívül, hogy egy seb volt az alkarján. Legalább is a kinézetéből. Azonban édes illata volt és mélyen hörgő hangja… Gondolataim elkalandoztak. Mire észrevettem, már hangosan lihegve támasztottam, sőt, nyomtam fejem a falhoz, ahogy ujjaim saját tagomat kényeztették. Ahogy elképzeltem, ahogy belém hatol… Fájt nekem, dühös voltam rá, bosszúra vágytam… de élveztem. Gyorsan végeztem magammal, s egy nagyon halk sikkantással élveztem a tenyerembe. Nem hiszem el… pedig alig öt perce volt itt az a férfi. Mély levegőt véve nyugtattam le magam, majd felálltam és elsétáltam a fürdőszobáig. A két helyiség között lényeges eltérés mutatkozott, a zuhanyzó és a WC is tisztább volt, sőt, teljesen úgy nézett ki, akár egy úriházban – legalább is valami olyasmi lehetett. Mikor először jöttem ide, kissé el is képedtem a látványtól, mert bár maga a Vigadó elég koszosnak látszott, a „szobámról” ne is beszéljünk, a fürdőszobában ezzel szemben minden megvolt, aminek lennie kellett. Nem néztem körül, hisz láttam már milliószor, beléptem a zuhanyfülkébe és megnyitottam magamra a csapot. A hűsítő víz szétáradt testemen, s felsóhajtva dőltem neki háttal a csempének, miközben lehunytam a szemem. A fürdőszobára több ajtó is nyílt, mert elég tágas volt és ez volt az egyetlen fürdőszoba itt. A négy ajtó közül kinyílott az egyik, s belépett Edgard, a tulajdonos. Tudtam, hogy ő az, mert durva, férfias mozdulatokkal lépkedett a fülke elé, amiben alig öt perce áztattam magam.
- Azt hittem még alszol – mondta hirtelen mély hangján.
- Szeretnék, de nem tudok – feleltem fáradt hangon, mire ő belépett hozzám és simogatni kezdte a vállamat. Nyugodt lélegzettel, még mindig csukott szemmel engedtem a cirógatásnak, tudtam, hogy ő imád a bőrömhöz érni. Puha ujjait éreztem a mellkasomon, majd a derekamon, miközben átölelve áztatta velem együtt magát. Mindig meg tudott nyugtatni az érintéseivel, mert ő volt az egyetlen, aki nem tolakodva hatolt be a területemre, hanem finoman puhatolózva. Még soha nem feküdtünk le, bár a személyzetnek mondható két másik fiú folyton ezzel próbál heccelni minket. De mi csak barátok vagyunk és nem is akarom, hogy több legyen, ahogy ő sem. Érintéseiből tudom, hogy nem akar tőlem semmit, csupán megnyugtatni. Neki elmondtam mindent, ahogy éltem, és ahogy ez lett belőlem. Kisírtam neki a bánatomat, és attól a naptól kezdve mindennap felteszi ugyanazt a kérdést reggelente nekem, amit most is feltett.
- Ugye vele álmodtál?
- Igen – válaszoltam, értelmetlennek tartottam, hogy letagadjam két év után. Viszont most először olyat kérdezett tőlem, amit nem vártam tőle. Hangjából puszta kíváncsiság hallatszott ki, baráti együttérzés és megértés.
- Ugye szerelmes vagy belé?
- Mi? – kérdeztem kábulva, majd nagy szemekkel néztem rá és nagyon halványan elpirultam. Vidám mosoly játszott az ajkain, s én félrenéztem.
- Én… nem… nem tudom.
- Szerintem a sors úgy is úgy rendezi majd el a dolgokat, hogy legalább még egyszer találkozzatok. Ha ez elő fog fordulni, valld be neki. Ígérd meg nekem! – kérte. Meglepődtem, de nyugtatóan mosolyogtam rá és válaszoltam.
- Oké, megígérem, bár szerintem nem fogok vele találkozni.
- A sorstól függ – mondta és kiszállt, majd megtörölközött. Mindent a sorsra bízott, a Sors volt az ő istene, s hűen tartotta magát ahhoz, hogy aminek meg kell történnie, az meg is fog. Szabad volt, mint a madár. Amikor megismertem, s amikor beállított sztriptízelni, más ember volt, tele aggályokkal, félelmekkel a jövő ránt, de lassan rájött, hogy semmi értelme aggódni és bosszankodni, s megfogadta, hogy többé nem keres kifogásokat és a Hatalmas Sorsra bízza az életét. Egyszer elmesélte nekem, hogy mikor az anyja még élt, nagyon el volt kényeztetve, nem tanult meg normálisan dolgozni, mivel az apja kiskorában meghalt, így nem tudta neki senki megtanítani a férfimunkát, és az anyja azóta nem házasodott újra. Mikor a kistestvére eltűnt, az anyja pedig betegeskedett, ő nyitott egy illegális kocsmát két-három utcányival arrébb. A rendőrség azonban felfedezte a helyet és őt bezárták pár napra, aztán dolgoznia kellett, míg ki nem fizette a bírságot. Néhány év elteltével az anyja megöregedett és mivel eleve szívbeteg volt, egyszer szívinfarktust kapott és meghalt. A kistestvérét pedig a rákövetkező egy napban megtalálták egy folyó partján halottan. Összeomlott. Sokáig depressziós lehetett szerintem, mert még akkor is nagyon zárkózott volt, mikor én megismertem. Ahogy lassan összebarátkoztunk, talán jobban megnyílt nekem és elfogadta a múltját, ahogy én az enyémet. Mindenben megértettük egymást, akármilyen volt a munkaviszonyunk vagy a hangulatunk. Ez a mai napig is így van.
Én is kiszálltam és megtörölköztem, majd bementem a szobámba, miután kedvesen összemosolyogtunk. Azután, hogy felöltöztem, kimentem és leültem egy bárszékre, a reggelimet Edgard készítette el. Mikor elkezdtem enni, elég egyértelmű hangok szűrődtek ki a pincér szobájából.
- Ahh, ne! Te pimasz kis… ahhah!
Elvigyorodtam egy pillanatra, majd halkan kuncogni kezdtem.
- Úgy hallom, Lino is felébredt – nevetett Ed. A Lino becenév volt, a fiú teljes neve Lionel Noll volt és még alig töltötte be a 15-öt. Sajnos én is ekkor kezdtem. Ő inkább azért kényszerült erre, mert árva volt és Ed befogadta magához. Elég nagyszájú és nagyon nőies alakja van, először tényleg azt hittem róla, hogy lány. Neki abszolút nem jelentett gondot, hogy idegenekkel kell összefeküdnie, sőt mit több, úgy látszott, nagyon is szerette, hogy ilyen sokan törődnek vele. Megtiltottam neki, hogy 25 évesnél idősebb férfival háljon és ő jó gyerek lévén be is tartotta mindig. Kissé sajnálom szegényt… Nem maradt sok időm a gondolkozásra, mert Lino pár pillanat múlva teljesen meztelenül futott ki a szobájából vidáman visítva, majd eltűnt a fürdőszobában. Nemsokára egy húsz év körüli férfi egy alsónadrágban és a többi ruhájával a kezében kijött utána és ránk nézett.
- Szép jó reggelt – köszönt udvariasan, majd kedvesen biccentve elindult az egyetlen fürdőszobába, majd ahogy beért, hangos viháncolás hallatszott ki.
- Gyerekek… - dünnyögte kuncogva Edgard, s én folytattam volna a reggelim elfogyasztását, ám egy ajtó dühösen kicsapódott, s mögüle három fej furakodott ki, közülük az egyik, Mirell volt az, aki kicsapta az ajtót, és hirtelen dühösen elkiáltotta magát.
- Ki a franc indította be ezt a sipítozó-gépet a fürdőszobában? Kibelezem! – ordította veszettül. Kis közösségünkből ő volt az, aki utált zöldséget enni, udvariasan beszélni, és énekelni… és mindennél jobban utálta, ha valaki felkeltette. Ilyenkor hagyni kellett, hogy kitombolja magát, vagy csak egyszerűen le kellett fogni, ami nem volt egy egyszerű dolog. Nem azért, mert magas és izmos lett volna, vagy nehéz, sőt, én magam is simán felemeltem egyszer őt, mikor olyan részegre itta magát, hogy nem tudott járni sem. Máskor meg sem próbálkoztam vele, úgy gondoltam, talán még meg kéne tartani a fejemet, hátha hasznomra válik, és nem feltétlenül a leordítás veszélyének kitenni.
Mirell nem sokra jutott, ugyanis a két visszajáró vendége a szemünk láttára kezdték el őt kényeztetni. Néhány évvel ezelőtt hánytam volna csupán attól a gondolattól is, hogy egy férfi lefeküdjön egy másikkal, hát még kettővel. Mikor még édesapám nem dobott ki, mindentől undorodtam, amihez most nap, mint nap közöm van. Olyan sznob voltam, hogy az már-már visszataszító volt. Nem nyúltam semmihez, ami nem volt teljesen makulátlanul tiszta, gyűlöltem az anarchistákat, amiért azt teszik, amit akarnak, és fröcsögtem mindennemű szexuális kapcsolatra házasság előtt. Mindig utáltam a homoszexuálisokat, most sem vallom magamat annak, hiszen soha nem szerettem egy férfit sem, csak éppen már máshogy látom a dolgokat. Ezalatt a két-három év alatt, amit itt eltöltöttem, felnőttem és rájöttem, hogy semmi nem olyan, mint amilyennek látszik. Igaz, hogy a szobám nem a legtisztább, nincs ágyam és négyen-öten használunk egy fürdőszobát, de azt gondolom, hogy lehetett volna rémesebb is a helyzetem. Ha belegondolok, mindig arra a következtetésre jutok, hogy tulajdonképpen talán hálás is lehetnék annak, aki megerőszakolt, mert megmentette az életem, s ez által találkoztam össze Edgarddal és a többiekkel. A korábbi életemhez képest mondhatom azt, hogy semmi nem lep meg és semmitől nem jövök zavarba. Az orrunk előtt fogdosták Mirellt azok a férfiak, mégsem éreztem semmi undorítót, vagy visszataszítót benne, sőt, unottan figyeltem őket, miközben elfogyasztottam a maradék reggelimet is. Mikor aztán már nagyon beleélték magukat, az ajtóra pedig szemlátomást ügyet sem vetettek, Ed végre megszólalt további pirítósok készítésének kíséretében:
- Mirell, nem érsz rá játszadozni, igaz? Már nyolc óra, kilenckor pedig nyitunk! – rivallt rá, mire egy nyüszögő hang kíséretében a fiú megfordult és piros arcával kérlelően nézett Edgardra. A két férfi közben falta a testét, az egyik előtte térdelt, valószínűleg épp a szájával elégítette ki, a másik pedig a fülét rágcsálta.
- Naaa~ Adj egy negyed órát… hnnn – jött a nyávogó hang, Ed szárazon szólalt meg.
- Tíz percet kapsz és siess! Az ajtót pedig leszel szíves bezárni magad után – mondta, miközben a pirítósokat megkente és az asztalra tette. Rangidős lévén úgy viselkedett velünk, mintha a gyermekei lennék, pedig ő is csak 24 éves volt. A legfiatalabb Lino után Mirell következett a korbeli listán, ő ugyanis egy hónappal volt fiatalabb tőlem. Végül én, aztán Ed. Cseppet sem bántuk, hogy apánk helyett apánkként viselkedett velünk, hiszen a magunk módján mind árvák voltunk és kellett ez a fajta szeretet. Mikor Mirellel találkoztam, egy sovány, csontos arcú alak volt, aki úgy nézett ki, mint én, mikor az a férfi rám talált. Ő elszökött otthonról, de megvolt rá az oka. Az anyja mindennap más és más férfit hozott fel a lakásukra, miközben hullarészegre itta az agyát. Ő is körülbelül akkor került oda, amikor én, szintén csak egy hónappal előztem meg. Az apjáról pedig soha nem beszélt.
Hamarosan Edgard a fürdőszoba felé kiáltott, ahonnan már semmilyen hang nem szűrődött ki, s hamarosan kijött Lino és a vendége is, bár kissé fáradtak voltak és Linon továbbra sem volt ruha. Általában nem is szokott hordani, sőt, mikor szabadnap van, akkor is itt marad és elhívja pár barátját, akik szintén elég szabadosan öltözködnek. Lino most leült a mellettem lévő bárszékre és elcsent egy pirítóst a tányéromról.
- Hé, ne csórj!
- De éhes voltam – mondta gyermeki hangján. Odaült mellénk a férfi is, és derűsen mosolyogva támaszkodott a pultnak, mire Edgard szintén mosolyogva felé nyújtott egy tányért, amiben volt egy szelet. Illedelmesen megköszönte, majd megette, aztán csókot nyomott Lino szájára és felállt.
- Köszönök mindent. Majd találkozunk, édes Linom – mondta könnyed hanglejtéssel, aztán elment. A ház hirtelen egy orbitálisan nagy nyögéssel tele zengett, aztán hirtelen a hang elhalt. Vidáman nevetni kezdtem, s vettem még egy szelet pirítóst. Lino is kacagott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, szemében huncutság fénye csillant.
- Megmondom, hogy letelt a tíz perc – kacsintott, majd hirtelen benyitott a hármasra, és közölte üzenetét. Mirell valószínűleg püfölte volna szegény, ártatlannak nem mondható Linot, ám az úgymond szorult helyzetből most kivételesen nem volt kedve kimászni. Lino egy vigyorral csapta be maga mögött az ajtót és újra leült hozzánk.
- Kis pimasz – fedte meg mosolyogva Edgard, aztán neki is elkészítette a reggelijét, miközben ő is evett és várta, hogy kedves Mirellünk dühöngve és ordítva követelje a reggelijét. Szép nap volt ez a mai. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
