9.fejezet
- Eszméletlen ez a sürgés-forgás, nem? – kérdezte csevegő hangon Lutius, miközben testvére nadrágjába csúsztatta a kezét. Az finoman felnyögött, s bólintott.
- Igen. De… ez a dolgunk.
- Ez a dolgunk? Szerintem jelenleg más dolgunk van… egymással – hajolt még közelebb hozzá. – Nézzenek csak oda, bátyám…
- Hn?
- A tested úgy viselkedik, mintha sexhiánya lenne – kuncogott halkan.
- Ostoba. Szállj le rólam… - sóhajtott föl. Látszott rajta, hogy egy percig sem akarja, hogy Lutius leszálljon róla, sőt, inkább azt szerette volna, ha minél jobban ráfeküdne. Ám Lutius teste nem ért az övéhez, csak a keze és az ajka.
- Nem vagyok rajtad… - mondta nyugodtan. – De ha ennyire könyörögsz…
Hirtelen hangos kopogás hallatszott az ajtón. A fiatalabbik először nem akart vele foglalkozni, de mivel a kopogások sorozata után egy szinte jajveszékelő hang is hallatszott, sóhajtva kivette a kezét Serius nadrágjából és hátralépett egyet.
- Nnn… Küldd el a francba… Minél gyorsabban.
- Jó – mosolyodott el, majd feszülten kinyitotta az ajtót és szúrós pillantásokkal illette az egyik női tagot a klánból.
- Hamarabb nem bírtad volna felemelni a segged? Kint megölték két társunkat, és hagyott egy cetlit, amin csak annyi állt, hogy Leonard. Mi folyik itt?
- Már megint… Na jó. Először is, majd mindenkit értesítünk, amikor szükséges, most kérlek, szólj a többi társunknak és ha már erre jársz, a Felsőbb Kör tanácsának is. Fél órán belül…
- Ahh – hallatszott bentről egy halk sóhaj.
- Vagyis, egy órán belül ott leszünk.
- Na állj le! Lehet, hogy ti vagytok a Mesterek, de nem dőzsölhettek egész nap, miközben irtják a társainkat! – bosszankodott a nő, s egyik lábáról a másikra állt, csípőre téve a kezét.
- Huh… - felsóhajtott, kiadva magából a felesleges gőzt, majd csendesen megszólalt. – Na jó. Öt percen belül ott leszünk a Felsőbb Körnél. És most tipegj el szépen.
- Szemét kis… - Lutius nem is akarta hallani a jelzőket, becsukta maga után az ajtót és Serius felé fordult, akinek már nagyon dudorodott a nadrágja.
- Nos, öt percünk van.
- Mi? – tért magához. Lassan elmozdult a faltól és felszisszenve lépett egyet.
- Majd elmondom, előbb te jössz.
- De öt perc alatt… - kezdett ijedezni, de Lutius hamar közbevágott.
- Ne aggódj, hunyd be a szemed – mosolyodott el, miközben újra a falhoz nyomta Seriust és kigombolta a rajta lévő nadrágot. Felső nem volt rajta, bár teljesen mindegy volt, mert Lutius csak a másiknak akart örömet szerezni, hiszen valóban, öt perc alatt semmibe nem lehet belekezdeni. Serius behunyta a szemét és ellazult, miközben érezte, hogy a másik a fájóan lüktető tagját kezdi el masszírozni. Halkabb nyögésekből egyre hangosabbak lettek, sokszor nyögte egymás után öccse nevét, s remegni kezdett.
- Lu… Lutius, én… akarom…
- Elégedj meg ennyivel, Serius bátyám – sóhajtotta, s igyekezett nem figyelni a fülébe táncoló hangokra. Serius nyöszörgött, s enyhén megrázkódott, majd hangosan felnyögött és elélvezett.
- Lutius… - lihegte utána, mikor a kéz eltávolodott tőle.
- Nos, Serius, öltözz fel és két percen belül legyél a Felsőbb Kör tanácsterme előtt. Serius haloványan bólintott, miközben Lutius kilépett az ajtón és bezárta maga után. Mikor sikerült biztosan megállnia a lábán, gyorsan letisztogatta magát, majd felöltözött, beletúrt a hajába és gyorsan elment oda, ahova Lutius mondta. Az öccse már várta és közölte a tényeket.
- Azért kell most ide bemennünk, mert két társunkat megölték, és mily meglepő, hogy az elkövető megint ugyanaz, Leonard.
- Miért nem mondtad ezt el azonnal? – kiabált vele dühösen. Lutius szórakozottan nézett rá.
- Mert akkor odaveszett volna a hangulat – válaszolta. Serius arca piroskás színű lett, de továbbra is dühösen nézett a testvérére.
- Menjünk!
A Felsőbb Kör azt mondta nekik, hogy kerüljön bármibe, de kerítsék elő a vámpírt, aki az ő klánjukat pusztítja. Serius örömmel beleegyezett, s engedélyt kért rá, hogy megölhesse, ha oda kerül a sor. Az engedélyt megkapta, így csak Lutius tudta visszafogni nagy hevességében, hogy nehogy valami őrültséget tegyen. Már egy órája haladtak a városka melletti erdő sűrűjében, mikor egyszer csak egy nyíl repült feléjük. Serius könnyen megállította, és eldobta a nyilat, majd unottan szólalt meg.
- Na jó. Elegünk van abból, hogy a mi klánunkból gyűjtöd a hullákat, tehát elég legyen a játszadozásból! – mondta fennhangon. Lutius felvette az eldobott nyilat és visszadobta oda, ahol szerinte az ellenségüknek kellett lennie. A nyíl valóban megállt, s nem egy fában, hanem egy szőke, izmos vámpír ujjai között.
- Na, megvagy.
- Üdv, Serius és Lutius… annak a nyomorult féregnek a gyermekei… - szorult ökölbe keze.
- Magyarázd el nekünk, hogy miért támadod meg a klánunkat! – heveskedett Serius.
- Grr. Egyszerű. A ti apátok ölte meg az enyémet!
- Tessék? Nem értem, miért pont a miénk. Sokat harcoltak az ellenséges klánok, akárki lehetett! Nem feltétlenül a mi édesapánk és nem feltétlenül szánt szándékkal.
- De igen! Megmérgezte őt! Azért, mert el akarta venni anyámat!
- Ez ostobaság!
- Nem! Anyám öngyilkos lett, miután meghalt az apám. Akit a tiétek ölt meg! Ezt mondta nekem apám legjobb barátja, tehát így kellett történnie.
- Te jóisten, hogy te milyen egy ostoba vagy… - sóhajtott Serius. – Logikátlan, amit mondasz. Nekünk… nekünk volt édesanyánk, akit apánk mindennél jobban szeretett! Még azután is, hogy meghalt. Hihetetlenül idióta vagy, hogy egy ilyen mesét elhiszel, pedig nincs is alapja! Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen alaptalan vád miatt próbáltad lerombolni a várunkat, és megölted két társunkat. Szánalmas vagy!!
- Fogd be! Nem érdekel a kifogásod, vagy a magyarázatod! Ne a szád járjon, hanem a kardod! – mondta, s elővett egy hosszú kardot, majd Serius felé szegezte. Lutius a fáig hátrált és addig nem szándékozott közbelépni, amíg nem érezte szükségét. Hamarosan a két kard egymásnak feszült, és bár Serius kitartóan harcolt, Lutius látta, hogy a másik vámpír fog nyerésre állni hamarosan, mivel erősebb és ellenállóbb. Nem becsülte le a testvérét, de számára egyértelmű volt a küzdelem kimenetele. Ez pedig azt jelentette, hogy muszáj lesz közbelépnie. Nem tudta, hogy Serius meddig bírja talpon, ha elszánja magát, de nem úgy látszik, mint aki bármikor is feladná. Viszont, nem akarta, hogy a bátyjának komolyabb baja essen, még a végén összevagdaltatja magát, és neki kell hazacipelnie…
A küzdelem furcsamód sokáig elhúzódott, Serius pedig egyre jobban lihegett, de lelkesedése cseppet sem lankadt, továbbra is erősen próbált odavágni a szőke vámpírnak, ám azon látszott, hogy kevésbé terhelte meg a harc, így aztán jobban el tudta kerülni, vagy ki tudta védeni a támadásokat. Lutius néha meg-megránduló szemöldökkel nézte az eseményeket, s hirtelen felrémlett valami a szeme előtt, amit mélyen elásott a memóriájában, de most mégis újra maga előtt látta.
„
- Miért csinálod ezt, Lutius? Ennyire nem szeretsz? – kérdezte Serius, reménytelen arckifejezéssel. Az a nézés…
Azon a napon kezdtek egymás ellenségeivé válni, tudatosan szembeszálltak a másikkal, s mégis… a szívük egyszerre dobogott, tudat alatt pedig soha nem felejtették el azokat a napokat, amit békésen, játszadozva töltöttek el. Seriusban is bizonyára sok minden megmaradhatott róla, jó és rossz emlékek, de benne csak az, az egyetlen nézés maradt meg a gyermekkorukból, másra nem igazán emlékezett. Seriussal aznap volt a születésnapjuk, az apjuk pedig egy teljes hétre összezárta őket, s még enni sem mehettek ki. Igaz, az édesanyjuk próbált enyhíteni a két fiú büntetésén, ami abból származott, hogy felgyújtottak pár lepedőt, viszont az a pár lepedő annyira meggyulladt, hogy kis híján az egész hálószoba leégett. De ők nem bánták, hogy bezárták őket, legalább együtt lehettek. Lutius aztán nem szólt hozzá, úgy érezte, jogtalanul ücsörög a szobában, nem szólt Seriushoz egész végig, így aztán a bátyja sem szólt hozzá. De most először megszólalt, s megfogta a vállát.
- Nem szeretlek… - mondta keményen, belegázolva Seriusba. Akkor belenézett a zöld szemekbe az ő feketéivel, s csalódottságot, reményvesztettséget fedezett fel benne. Kétségbeesést, fájdalmat és minden hozzá kapcsolódó dolgot is látott, amit azóta sem tudott elfelejteni. Végül elfordult és újra beburkolózott a szótlanságába.
”
Mikor újra felnézett a harcoló Seriusra, csak azt látta, hogy az épp a földről tápászkodik fel. Ekkor feljebb csúszott a tekintete, s meglátta, hogy a szőke férfi épp arra készül, hogy belészúrja a kardját. Serius lassan a vámpír felé fordult, s látta, hogy nincs menekvés. Becsukta a szemét és hirtelen ruha hasadását hallotta és érezte a vérszagot. De nem fájt neki. Nem értette. Azonnal meghalt volna? Biztosan nem, hiszen egy gyenge nyöszörgést hallott maga felett. Megijedve nyitotta ki a szemét, s látta, hogy Lutius előtte áll. Ahogy felnézett rá, a testvére zsenge, vörös vére hullott az arcára, a gyomra remegni kezdett. Látta, hogy a kard vége öccse hátából áll ki, s lecseppen róla egy újabb vércsepp. Egész testében reszketni kezdett, lassan nyelt egyet, mikor a kard sercegve húzódott ki a testből, s Lutius a karjaiba esett. Szeme könnyel telt meg, s csendben simította ki az éppen, hogy lélegző Lutius kósza tincseit az arcából.
- Ne hogy… el kezdj… sírni, bátyám… - nyögte. Ajkai sarkából vérpatak kezdett folydogálni, miközben lágyan nézett Seriusra.
- Nem kellett volna elém állnod! – nyöszörögte fájóan, miközben erősen magához szorította a testvérét. Az csak elmosolyodott, s ennyit válaszolt.
- Azért… tettem, hogy… te élj… mert én… - összeszorította a fogait egy pillanatra, hogy erőt nyerjen, majd befejezte felsóhajtva az elkezdett mondatát. – Szeretlek, Serius… a halálom után is…
- Lutius, kérlek… - remegett. Kétségbeesetten nézett az öccsére, ám ő már messze járt…
Serius felzokogott, s egy halvány csókot lehelt a másik halott ajkaira. Felnézett. A szőke férfi értetlenül és megdöbbenve állt ott, leejtve a karját a földre. Összeroskadt és előrebámult a földre. Seriust a legkevésbé sem érdekelte, keservesen sírt, remegett minden porcikája, s nem akart onnan elmozdulni. Remegése ringatássá változott, mintha csak azt hihetné, hogy Lutius valójában csak elaludt, s nem halt meg. Életének egyetlen értelmet adó személy most halt meg, a karjai között, úgy, hogy már nem mondhatja neki többet, hogy szereti. Nem hallja a hangját, nem érzi többet az érintéseit, nem lesz soha többet mellette, amikor szüksége lenne rá.
Lassan felállt, még mindig hullottak a könnyei, s karjában Lutiussal elindult hazafelé. Vissza sem tekintett a szőke férfira, a szerelme, a testvére gyilkosára, csak egyenesen ment, csöndben, néha-néha felzokogva, de meg nem állva. Hamarosan elérte a kastélyt, a kapuból már látták őket, a segítségükre akartak sietni, ám Serius nem hagyta. Volt egy kicsiny kert, oda vitte, s ásni kezdett. Keményen, úgy, hogy a karmai is letörtek, s az ujjbegyei vérezni kezdtek. Lassan mindenki észrevette őt, s volt, aki segített neki. Egy nagy gödröt ástak, majd Serius lassan belehelyezte testvérét és betemette a puha földdel.
Kint ült az ablakpárkányon, miközben esett az eső, de nem is vette észre. Nem mozdult és nem látszott rajta, hogy él. Pedig lélegzett és gondolkodott és… érzett. Érezte a keserűséget, a fájdalmat, beletörődéssel nyugtázta magának, hogy az élet még a vámpírok között is véges. Serius smaragd szemeivel az éjjel után elrejtőző állatokat figyelte, vagy inkább csak nézte őket, de nem járt ott lélekben. A bűntudat marcangolta a lelkét, hogy egyetlen testvérét, egyetlen szerelmét a saját kezei közt látta meghalni. Annyiszor átkozta magát, amiért nem vette észre, annyiszor tört fel keserves sírásban, hogy mennyire hiányzik neki Lutius. Könnyei közül már csak a megváltó napfelkeltét látta. Ahogy egyre világosabb lett a táj, számára is világosabb lett, hogy mi hozhat nyugtalan szívének örök megnyugvást. Így hát lassan kitette a lábát az ablakon és szállt. A felkapó szél lassan elhordta elporladt testét, s végre nem kínozta többé a bánat…
Vége |
AJÁNLOM AZ OLDALT
