8.fejezet
- Köszönöm, hogy tegnap elvittél arra a helyre! – mondta Serius mosolyogva, miközben elindultak zsákmány után. Lutius is elmosolyodott és magához húzta a másikat.
- Szívesen…, máskor is – harapott az ajkaiba. Serius elpirult, hisz tudta, hogy ezt a tegnap estére értette. Kibontakozott a másik karjaiból és felgyorsította a lépteit. Ahogy a városba értek, megállt és körülnézett.
- Valami ünnepségre készülnek az emberek, úgy látom.
- Azt hiszem, ezt az ünnepet talán Karácsonynak, vagy minek nevezik. Ostoba szokás… - mondta unottan bámulva a tömeget. – Még jó, hogy nálunk nincsenek kifejezett „mindenki” ünnepek. Leszámítva a bált, ami egy hét múlva lesz a tiszteletünkre.
- Jaj, tényleg! Huh, azt úgy nem akarom… ez az egyetlen nap, amikor a klántól kapunk mindenféle zűrzavaros és kétséges ajándékot… Mármint… kétséges, hogy valaha lehetne használni valamire…
- Hm – kuncogott Lutius. – Igaz. De legalább egymásnak tudjuk, hogy mit adjunk – mondta és Serius fölé hajolt, majd megcsókolta őt. Serius nekitámaszkodott a testével, míg tartott a csók, majd biztonsággal állt a fán.
- Hát… igen, annak haszna is van… - mondta egészen halkan, reménykedve, hogy a másik nem hallja meg. Persze, reménykedni más, mint égsz biztos tudni… Lutius pedig jól hallotta.
- Igen – mosolygott perverzen, majd tekintetét visszavezette a tömegre.
- Szerintem rejtőzzünk el az utca oldalán, aztán majd lesz valaki, akit elkaphatunk – rántotta meg érdektelenül a vállát Serius. A testvére bólintott. Elindultak a tömeg felé, majd egy sötét mellékutcába sétáltak és ott várakoztak. Meglepő volt, hogy legalább már egy fél órája ott várakoztak és mégsem adódott lehetőségük becserkészni egy áldozatot. Hirtelen Serius gyomra korogni kezdett, őt pedig szégyenpír töltötte el.
- Te kis elkényeztetett – mondta halkan. – Egy félórát is alig bírsz ki éhezve… Ha olyan helyen lettünk volna, ahol emberek sem nagyon lettek volna, akkor te már éhen haltál volna.
- Hmpf… - fújt rá durcás arccal. – Ha olyan helyen lennénk, ahol ember sem lenne, akkor nem korogna utánuk a gyomrom.
- Ja, milyen igaz is, mivel más elfoglaltságunk lenne – vigyorodott el. Serius azonban nem figyelt rá, kiszemelt egy áldozatot magának, aki erre felé tartott. Lutius is észrevette és csöndben figyelte a nőt. Feléjük billegett a tűsarkújában, egyedül és láthatóan kicsit becsiccsentve. Serius magában megjegyezte, hogy félelmetesen hanyag emberek vannak, még alig érkezett el az este és máris ilyen állapotban vannak egyesek. Ahogy elment mellettük, pont megbotlott egy kőben és az idősebbik ezt a pillanatot választotta magának, hogy lecsapjon rá. Lutius hirtelen eltűnt előle, de nem érdekelte, befogta a nő sikításra nyíló száját és elkezdte szívni a vérét. Mikor végzett, a hullát az ott lévő konténer mögé húzta, mint általában szokta. Pár percen belül Lutius is megjelent, s látszott rajta, hogy ő is jóllakott.
- Nem tudtam kibírni, hogy egy finom husikát meg ne kóstoljak – mondta sunyin a fiatalabbik. – Ott árválkodott, te meg ettél, mit tehettem volna?
- Ne akard, hogy berágjak rád… - mondta Serius, majd elindult a visszaúton. Lutius követte és tovább húzta az idegeit.
- Nem is azért mondtam. De ha egyszer hasonlított rád… Kis zöld szemek, mint a tieid. Csak téged másképpen fallak fel – mondta szenvedélyes hangnemben. Serius megállt.
- Sosem bírod abbahagyni? Testvérem, komolyan mondom, egyszer ki fogsz kapni és nem olyan módon, mint te azt hinnéd! – pirult el. – Mikor érted meg, hogy ezzel csak annyit érsz el, hogy féltékeny leszek? – mondta, s csak utólag vette észre, hogy mit mondott. Beharapta az ajkait és megfordult. Aztán hirtelen nagyon rossz érzése támadt. Aztán egy suhanást érzett maga mellett. Lutius előtt állt, ő nem látta, hogy mit csinál. Mikor oldalra fordult, kezében egy ezüstkés volt.
- Valaki nem kedvel téged – mondta nyugodtan. – Jobban is vigyázhatnál magadra. Arról nem beszélve, hogy nem említetted, hogy valaki szeretne megölni.
- Mi? Én nem tudtam. Meg akarnak ölni? – kérdezte, mikor megnézte a kést. Egy olyan kés volt nála, amit áldozat bemutatásakor szoktak használni. – Hát… tényleg.
- Megkérhetném, hogy fedje fel magát? – kérdezte kicsit hangosabban a sötéttől Lutius. Válasz nem érkezett, csak egy üzenet a lombok közül, ami eléjük szállt.
- Mi van ráírva?
- „Megbosszulom” Ennyi – mondta Lutius. Hirtelen susogás hallatszott, majd egyre távolodott, míg végül már nem hallották.
- Elment. Nem értem, mit akart ezzel.
- Szóval mégiscsak van egy ellenséged.
- Vagy ellenségünk. Nem feltétlenül csak rám célzott… - mondta halkan.
„
- Apa! Te mióta vagy a Mester? – felnézett az apjára, akinek mellkasáig ért.
- Mielőtt ti megszülettetek volna, megválasztottak engem.
- És én is lehetek Mester?
- Igen, Serius – válaszolt bölcs, mély hangján Sarabas.
- Mikor? Úgy szeretnék már Mester lenni! – kiabálta neki lelkesen.
- Majd csak akkor lehetsz, ha én már nem leszek veletek. Lutiusból is lehet Mester, ezt tőletek függ. De még várnotok kell, hisz még csak most múltatok 56 évesek! Még kicsik vagytok, fiaim – tette a tenyerét Serius fejére, közben Lutius is odasétált.
- Én jobb leszek Lutiusnál!
- Ne dédelgess ostoba álmokat, bátyus. Csak belőlem lehet Mester, te túl gyerekes vagy hozzá! – mondta fölényeskedve. Az apjuk megrovóan nézett Lutiusra.
- Ugyan, Lutius! Mindkettőtöknek esélye van, de még nem érkezett el az ideje.
- Tudom, édesapám, csak azután lehetünk Mesterek, miután meghaltál. Nekem nem fontos az, hogy Mester legyek. Csak te legyél jól – mondta. Serius elszégyellte magát, mikor hallotta, hogy Lutius mennyire tisztelettudó az apjukkal szemben, őt meg az érdekli, hogy belőle mikor lesz a klán Mestere.
- Szeretlek, édesapám – mondta mosolyogva, mire Lutius megforgatta a szemét.
- Én is szeretlek titeket, fiaim. – mondta.
”
Hogy jutott ez most eszébe? Seriusnak hirtelen jutott eszébe ez az emlék, s nem tudta, honnan jött. Furcsa érzése volt. Csak akkor tért vissza a jelenbe, mikor Lutius megfogta a kezét és gyengéd csókot adott rá.
- Látom, valamin bőszen gondolkodsz, bátyám.
- Nem, semmin, csak elbambultam kissé – mosolygott hetykén, s megszorította a másik kezét.
- Mennünk kell dolgozni – mosolygott, s Serius kuncogott.
- Igen, hisz megígérted a múltkor, hogy segíteni fogsz – mondta, majd elindultak visszafelé. Ahogy beértek, felfordulás várta őket, a kastélyuk egyik nem régen újjáépített csúcsában egy hatalmas lyuk tátongott.
- Mi a jó édes… - Serius mély levegőt vett és egy ott rohangáló küldöncöt rántott maga mellé. – Magyarázd meg azonnal, hogy mi történt itt!
- Mesterem, én…
- Azonnal!
- Ellenséget szereztünk magunknak egy Leonard nevű egyén személyében! Egyetlen támadást márt ránk, ami a fél csúcsunkat majdnem elvitte! S küldött egy levelet, itt van.
- Oh. „Megbosszulom. Leonard” – olvasta fel Lutiusnak. A fiatalabbik felsóhajtott és a derekánál fogva magához rántotta Seriust, majd odahajolt hozzá.
- Ez bizony kínos. Az előbb is ugyanez a személy támadott meg téged. El kéne mondanunk nekik? – suttogta.
- Nem tudom, Lutius. Szerintem a Felsőbb Körnek kéne csak szólnunk, egyelőre. Ha nem tudjuk megoldani a problémát, akkor muszáj lesz harcba szállnunk – mondta, majd a küldönc felé fordult. – Dolgozik valaki az ügyön?
- Nem, Mesterem.
- Akkor szólj pár társunknak, hogy megkérem őket, hogy teremtsenek némi rendet ott.
- Igenis! – mondta és elszaladt. Lutius morogva távolodott el a testvérétől és elindult a másik irányba.
- Mindjárt jövök! – mondta neki. Serius elment a csúcshoz, és még egy üzenetet talált. „ A ti apátok megölte az enyémet! Párbajra hívlak ki titeket és a klánotokat három nap múlva! Ezt a lövésemet vehetitek figyelmeztetésnek!” Serius káromkodni kezdett, majd az ott szorgoskodó vámpírok felé fordult, nyugalmat erőltetve a hangjára.
- Kérem, hogy tegyetek meg mindent azért, hogy a kastély ezen része ugyanúgy nézzen ki, mint előzőleg. Jutalmat fogtok érte kapni, megígérem – mondta.
- Értettük, Mester – mondták, majd munkába fogtak, Serius egy darabig segített nekik megtartani az épületet, majd rájuk bízta az egészet. A folyosón összefutott ugyan Lutiussal, de nem álltak meg, Lutius is épp beszélt valakivel, hogy mit intézzen el, ő pedig sietett az épület bal szárnyába felhúzni a védőfal többi részét, amit félbehagytak a támadás miatt.
- Hogy áll? - kérdezte.
- Nemsokára végzünk, Serius úrfi. Köszönjük, de boldogulni fogunk, biztos van az úrfinak más dolga is – mondta halványan mosolyogva az egyik munkálkodó, mire Seriustól egy hálás mosolyt kapott. Lassan meneteltek az órák, szerencsére hajnalodni kezdett, a javítás már majdnem készen volt, a védőfal teljesen fel volt húzva, kihagyva a lerombolt részt. Mindenki aludni tért, végre ő is a szobájába került, Lutius már ott volt.
- Huh, kemény három nap vár ránk, Lutius – mondta komolyan, miközben átnyújtotta a levelet. A fiatalabbik elolvasta, és fáradtan tekintett Seriusra.
- Mondd, hogy ez egy ostoba vicc.
- Sajnos nem úgy tűnik. – sóhajtott fel, miközben a fürdőszoba felé indult el.
- Hát jó… Megoldjuk. De engedj be magad mellé a zuhanyzóba – mondta halványan mosolyogva. Nem örült ugyan a levélnek, de nem tudott mit tenni, le kellett vezetnie a feszültségét… Seriuson. Mélyen belendülve foglalatoskodott a testvérével és hallgatta annak jóleső morgásait, nyögéseit, míg végül már ő sem tudta kontrollálni magát.
- Ahh, Lutius! – kiáltott fel, mikor az öccse mélyen beléhatolt. Szinte azonnal érezte, hogy a másik mozogni kezd benne, a csempének dőlt és zihált. Lutiusnak hamarosan megint sikerült eltalálnia egy bizonyos pontot, ahonnan nem volt visszaút, egyre gyorsabban mozgott benne, rádőlt Seriusra, s érezte, a testéből hamarosan kitör a vulkán… Végül fáradtan dőltek a hideg csempének. A vízcseppek lepattantak a zuhanyrózsából a kőre, s ezért más nem is hallatszott tőle, még a testvérek lihegése sem. Serius kezdte megszokni a ritmust, amit hallott, s behunyva a szemét újabb emlék tört rá.
„
Ott állt, erős férfiként, mikor el kellett búcsúzniuk az apjuktól. Még össze is veszett vele előző éjjel, amiért azt mondta, hogy ha most eljön, ne is jöjjön vissza… úgy viselkedett, mint egy gyermek. Ostobán. Az apja elvileg azért ment el, hogy rábízza a klánt egy kis ideig a fiúkra, hogy önállóságot és összetartást tanuljanak. Serius pedig a közelébe se akart kerülni Lutiusnak, mert félt attól, hogy kiderül a féltve őrzött titka és kitagadják a családból. Mikor az apjuk elment, nem köszönt el tőle. Daccal volt tele és úgy érezte, az apja megsértette őt.
- Miért nem köszöntél el apánktól? – hallotta maga mögött Lutius mély hangját. Nem fordult meg, csak a sötét messzeségbe bámult.
- Fogd be, Lutius! – mondta keményen, s azóta borzalmasan beszéltek egymással. Serius igyekezett mindig valamit hozzávágni Lutiushoz, arra nem is gondolva, hogy megsérti őt. Végül levette a tekintetét a fákról és bement a szobájába…
” | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
