7. fejezet
A két testvér feladata elkezdődött. Már legalább egy hete annak, hogy mindketten Mesterekké váltak és kivívták maguknak a tiszteletet. A klánt nehezebb volt fenntartani, mint hitték, egymásra alig jutott idejük, ezt Lucius sérelmezte is, ezért szólt Seriusnak.
- Drága bátyám, van egyetlen perced? – kezdte. Serius bólintott.
- Mi lenne az? Baj van? – értetlenkedett.
- Igen, nagy baj van – mondta sejtelmesen és közelebb hajolt a testvéréhez. – Még pedig az, hogy hiányolom azokat a perceket, amiket egy héttel ezelőtt átéltünk.
- Én is, Lucius, de most a klán az első. Vissza kell építenünk azt az erős falat, ami apánk irányítása alatt megvédte a klánunkat. Hatalmas erőket kell felhasználnunk ahhoz, hogy méltó utódjai legyünk apánknak.
- Én is tudom. De szentelhetnénk egymásnak is egy kis időt. Szeretném, ha törődnél velem is – mosolygott gyengéden Lutius és végigsimított a másik arcvonalán.
- Ez most úgy hatott, mintha megfeddtél volna azért, mert próbálok megfelelni a klánnak.
- Nem állt szándékomban, de már nagyon hiányzik, hogy megérintselek – mondta. Alig találkoztak egész nap, csak este lehettek együtt, akkor pedig a fáradtságtól inkább aludtak, minthogy egymással foglalkoztak volna. Persze, Lutius megértette, ahogy azt is, mikor Serius azt mondta neki, hogy csóknál többet mások előtt nem engedhetnek meg maguknak, de kezdett besokallni. Lutiuson világosan látszott, hogy vágyik Seriusra, ám a másikon nem tűnt fel ennek a nyoma, még mások számára sem, s a fiatalabbik is csak a szeméből látta.
- Kárpótlást fogok nyújtani neked, amint rendbe jön a klán anyagi és védelmi rendszere. Ha siettetni akarod a dolgot, akkor koncentrálj te is a munkára, hogy hamarabb visszahozzuk az eredeti állapotot. Mostanság, amíg kivontuk magunkat a forgalomból, sok társunkat kivégezték.
- Igen, tudom, hogy ennek véget kell vetni. Holnaptól ígérem, hogy kétszer annyit segítek neked, csak ma tölts velem egy kis időt! – kérlelte Lutius. Serius pimasz mosolyt küldött felé, megragadta a másik nadrágját, majd elállt tőle, majd fölényeskedve fordított neki hátat.
- Talán ma – mondta végül és elsétált. Lutius furcsállta, hogy Serius ilyen hangulatváltozáson esett át, de tetszett neki. Annyira, hogy kissé el is pirult…
Este Seriusnak szándékában állt hamarabb végezni, ezért megkérte pár társát, hogy fejezze be a fejlesztést helyette. A vámpírok bólintottak és neki kezdtek a munka Seriusra eső részének is, ő pedig mosolyogva lépett ki az ajtón. Elköszönt mindenkitől, akivel összefutott és a szobájuk felé vette az irányt. Hangtalanul belépett a szobába és nem túl nagy meglepődésére Lutiust is bent találta, méghozzá úgy tűnt, most akart menni zuhanyozni.
- Szia, öcsém – mosolygott. Lutius letette a kezében lévő törölközőt és váltóruhát, majd boldogan ment oda hozzá és hevesen megcsókolta.
- Szia, Serius. Köszönöm nagyságodnak, hogy rám is szánt időt – mondta gúnyolódva.
- Van különösebb terved, hogy mit csináljunk? – mondta, figyelembe sem véve a gúnyos beszólást. Lutius biccentett, hogy menjen vele, Serius pedig elindult utána.
- Van egy olyan érzésem, hogy megint olyan helyre akarsz vinni, ahol nincs egy lélek sem – mosolyodott el. Lutius megfogta a kezét, mikor az ajtó elé értek.
- Nem talált. Most kivételesen nem feltétlenül az a célom – mosolyodott el halványan. Serius felvonta a szemöldökét, ám Lutius nem kívánta elmondani, hogy hová mennek, ezért csöndben követte. Megérkeztek éjfél körül egy nagy épülethez, ami mögött látszott valami a sötétben. Lutius behúzta magával a testvérét, aki meglepődött azon, hogy nincs a szobában semmi. Mikor megkérdezte volna, hogy hol vannak, kiértek a kis épület mögé, ahol feltűnt az Éjjeli Park felirat. Serius csodálkozott, hogy ahhoz képest, hogy még nem voltak annyira divatban az ilyesfajta szórakozóhelyek, itt mégis modernizált dolgok voltak. Színes autóstévé, zenegépek, sok-sok színes dolog és furcsa módon annyi vámpír, amennyit Serius még életében nem látott egyszerre.
- Nos, ezt a klubbot három szomszédos klán alakította, köztük a miénk is, még apánk édesapja idejében, aki állítólag látta a jövőt. Ezt eddig még apánk sem tudta igazolni – rántotta meg a vállát a beszámoló közben Lutius. Serius elbambulva nézett körbe.
- Csodálatos. Olyan, mintha nem is 1973 lenne, hanem legalább 80 vagy 90. Hasonlít az emberi szórakozóhelyekhez, csak még nem ennyire fejlett – mondta Serius. – Szerintem, lehet, hogy az öreg tényleg tudott valamit…
- Meglehet. Mindenesetre sok érdekes dolog van itt – mondta a testvére. Elindultak egyenesen a tömegbe, szétnéztek a kirakatokban, a vásárban, a szerencsejátékoknál, majd megpillantották a Vámpírok Kertjének nevezett hullámvasutat.
- Ezt láttam kintről is! –mondta Serius, felnézve magas és meredek szerkezetre. Lutius berángatta magával a fülkébe, ez ugyanis úgy nézett ki, hogy egy csomó fekete fülke volt egymás mellett, némelyik zárt, némelyik pedig nem zárt tetővel. Ők beléptek a sínekhez és beültek, majd a fejük felé húzták a tetőt. A mellettük lévő két szomszédos fülkében nem volt senki, de szinte az össze többiben voltak. Elindult a hullámvasút, Serius hirtelen azt sem tudta, hogy előre vagy hátra megy-e a szerelvény, annyira kóválygott a feje, de hamar megszokta.
- Huh, ez fura volt.
- Remélem, nem fogsz idehányni – mondta gúnyos mosollyal Lutius, mire egy rosszalló pillantást kapott.
- Nem – válaszolta. Szünet állt be közéjük, majd Serius hamar felé fordult és Lutius csípőjére ült. – Hiányzol, Lutius.
- Nekem is te, Serius. De előbb úgy gondoltam, hogy valami jó helyre viszlek el és majd csak utána ülsz rám – vigyorodott el perverzen, várva, hogy Serius elpiruljon. Valamiért azonban ez elmaradt. Már kezdte azt hinni, hogy baj van, mikor Serius kissé mély hangon megszólalt.
- Engem nem érdekel jelenleg, hogy hol vagyunk – hajolt hozzá közelebb – De… egyszer fordítva is kipróbálhatnánk… - suttogta. Lutius meglepődve nézett rá és nem bírt megszólalni. Serius leszállt róla. – Nem mondtam semmit.
- Ezt akarod? – kérdezte halkan, miközben a hullámvasút a hurkon haladt át. Serius legyintett.
- Felejtsd el, nem mondtam semmit – mosolygott rá kedvesen. Lutius közelebb mászott hozzá.
- Rendben – válaszolt. Serius szemei kitágultak.
- Mi?
- Oké, legyen. Egyszer – mosolyodott el sunyin. – De többször nem.
- Ennyire szeretsz? – kérdezte Serius lágyan, miközben a hullámvasút lelassult, majd megállt.
- Igen, Serius. Érted bármit megtennék – mosolygott, miközben kiszállt és a bátyja követte. Lutius elindult a raktár felé, ahol félrehúzódhattak a tömeg elől. Mikor találtak egy megfelelő helyet, megcsókolták egymást, és rögtön levették a tapadós felsőjüket.
- Remélem, megfelelően kihasználod a lehetőségedet – motyogta perverz arckifejezéssel. Serius szintúgy elmosolyodott és hozzádörgölte a csípőjét a másikéhoz, miközben a nyakát kezdte el szívogatni. Lutius elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy ugyanezeket a mozdulatokat ő is ugyanígy csinálta, valószínűleg ugyanilyen kellemes érzést kiváltva testvéréből. Mélázásából azt ébresztette fel, hogy halkan felnyögött, mikor megérezte Serius nyelvét a mellbimbóján és kezét a nadrágjában. Serius régen erről álmodozott, bár azóta megváltoztak a körülmények, és úgy is tökéletesen érezte magát, hogy érezhette magában a másikat. Igazából neki mindegy volt, csak azt tartotta lényegesnek, hogy mindenképpen Lutiussal legyen. Tudta, hogy Lutius és ő összetartoznak, ezért mindent megtett volna, hogy maga mellett tartsa. Igaz, hogy ő ellenkezett a kastélyon belül, de most ezt is elfelejtette. Imádta testvére minden részletét, élvezettel hallotta meg az első nyögését, és megnyugodva jutott a tudtára, hogy jól végzi a dolgát. Még egy nyögést hallott maga felett, mikor letért a hasfalára és teljesen megszabadította a másikat a szűkös nadrágtól. Lutiust kirázta a hideg, ahogy felforrósodott bőrén érezte a hűvös szelet, s a hideg nyelvet a hasánál.
- Egész jó,… Serius – morogta jólesően és beletúrt a hosszú, ébenfekete hajba. Serius hirtelen felemelkedett róla és vörössé változott szemeivel nézett a feketékbe.
- Támaszkodj neki ennek – mutatott a korlátra, ami ott volt mellettük. Lutius mosolyogva teljesítette a kérést és széttette a lábait. Serius halvány pírral az arcán, remegő kézzel nyúlt a bejárata felé és enyhén nyálkás ujját a lehető legóvatosabban a másikba nyomta. Lutius halkan felszisszent, mikor az ujj teljesen benne volt, de nagy levegővételekkel tudta csökkenteni a fájdalma egy részét.
- Gyerünk, Serius, dolgozz – kuncogott rekedten a másik, mire a testvére elkezdte benne mozgatni az ujját. Megbűvölve nézte, hogy az ujja ki-be csúszkál a másikban, ilyet még soha nem tett senkivel. Mikor úgy érezte, hogy már-már túl könnyen is csúszik az ujja, még egyet tett hozzá, a másik kezével pedig Lutius mellbimbóját kezdte gyengéden csavargatni. Erre a fiatalabbik nyögött egyet és hátratolta a csípőjét, hogy Seriusnak nagyobb helye legyen.
- Ugye nem fáj?
- Mélyebbre – suttogta. Serius a harmadik ujját is beillesztette a másik kettőhöz, majd hamar mozgatni kezdte benne, halk nyögés-morgásféléket nyerve a másiktól. Lutius hátranézett. – Oké, elég lesz… Gyere…
- … Jó – jött zavarba. Szívesen vette le magáról a bőrnadrágot, mert már fájóan szorította vissza a tagját, amit végre szabadnak tudhatott. Megborzongott, mikor őt is elérte hideg levegő, de nem sokáig maradt így, férfiasságát a másik bejárata elé helyezte, majd egyetlen lökéssel nagyjából belökte magát. Lutius hangosan felnyögött, hallotta, hogy a másik mélyen felsóhajt. Mikor már elmúlt a szorító érzés, hátralökte a csípőjét, az idősebb értette a célzást, és mozogni kezdett. Körülfogta testvére derekát és köröket írt le a csípőjével. Rádőlt Lutiusra, néha felnyögött, s a másikat is hallotta néha nyögdécselni.
- Mi… Milyen vagyok? – kérdezte lihegve. Lutius nyelt egyet és mikor úgy érezte, hogy tud válaszolni, oldalra fordította a tekintetét.
- Egész… jó – motyogta. Serius feljebb emelkedett róla és mélyebbre hatolt.
- És most? – kérdezte gúnyosan, miközben igyekezett minél nagyobbat lökni Lutiuson. A másik erre halkan felsikkantott és körözni kezdett hátrafelé a csípőjével.
- Jó… - nyögte. – Nagyon… jó… ahh!
- Azért… – lihegte, miközben egy kicsit visszadőlt és egyre gyorsabban mozgott. Szerette volna emlékezetessé tenni az egyetlen alkalmat, amikor ő lehet a testvérében, ezért igyekezett minél élvezetesebb pillanatokat adni Lutiusnak. Sokáig azonban nem húzhatta, már ő is a végét járta, annyira, hogy már csillagokat látott a szenvedélytől. Hirtelen meghallotta Lutius mély, hangos nyögését, egyszerre érezte, hogy az izmok megfeszülnek a férfiassága körül. Ez őt arra késztette, hogy a lehető legmélyebbre lökje magát Lutiusban, s ő is elélvezett. Pihegve dőlt az öccsére, és körülfogta a derekát, hogy meg tudjanak állni valamennyire. Serius később tért ugyan magához, de aztán kihúzódott Lutiusból és elkezdte felvenni a ruháit. A fiatalabb is felöltözött, majd mosolyogva magához ölelte Seriust.
- Túl sokat beszéltél, de azért… – közel hajolt a füléhez – élveztem.
- Khm – jött zavarba, miközben köhintett egyet. – Igyekeztem… De… inkább nem teszek ilyet, azt hiszem… és én…
- Imádom tested – suttogta neki, sunyin mosolyogva, majd megcsókolta Seriust. Aztán elindultak vissza a tömegbe kézen fogva, hogy jobban körülnézzenek.
Csodálatos csillogás vette őket körül, sok fény és játék fért meg a kis helyen, a vámpírok még mindig ott nyüzsögtek. Olyan volt, mint egy vidámpark és egy korabeli diszkó keveréke stílusos formában. Minden második bódé körül hangos rock zene szólt, néhányan táncoltak is rá. A két testvér egy lövészbódéhoz indult el, ugyanis Lutius ki akarta próbálni a nyilazást.
- Biztos vagyok benne, hogy elsőre nem fogom eltalálni – mondta hetykén, miközben maga elé emelte az íjat és a nyilat, majd megfeszítette és ellőtte. A céltáblán a középpont körül helyezkedő körbe talált a nyíl, Lutius megrántotta a vállát. – Mondtam. Próbáld meg te.
- Ugyan, én még életemben nem fogtam ilyet – legyintett. Lutius odahúzta, majd mögé állt és átkarolva őt, megmutatta neki, hogy hogyan lőjön egy íjjal.
- Na, most húzd meg, Serius – mondta mosolyogva, miközben körülfogta a derekát. Serius igyekezett a lehető legpontosabban célozni, ellőtte a nyilat, ami pont a közepébe talált. – Na látod, tudsz te lőni – mosolygott, miközben megnyalta a másik nyakát.
- Öhm, hagyd abba… - nézett rá elpirulva, majd visszanézett kedvesen a játéktulajdonosra, aki perverzen elmosolyodott.
- Kérdezhetek valamit, úrfik? – kezdte. Serius bólintott. – Az urak Sarabas rokonai?
- A fiai vagyunk – mondta Lutius. A vámpír hirtelen elnevette magát.
- Örülök a találkozásnak, úrfik! Hogy van az öreg?
- Meghalt… - mondta Serius. – Megölte valaki, nem tudjuk, ki tette.
- Értem… - szomorodott el. – Ha a sírjánál jártok, adjátok át üdvözletem. Diaran vagyok.
- Örültünk és átadjuk – mondta a fiatalabbik. Elvittek egy ostort, amit a nyilazással nyertek, majd elköszöntek.
- Én valahogy mindig azt hittem, hogy apánknak nincsenek barátai, hogy a klánon és rajtunk kívül nincs senkije. Mindig olyan bezárkózottnak tűnt – nézte a földet Serius, miközben kifelé tartottak az Éjjeli Parkból. Lutius nem nézett rá.
- Igen. De lehet, hogy csak nekünk nem mondta el, és mégis vannak olyanok, akik kedvelik.
- Aha. Hajnalodik, siessünk haza!- mondta Serius felnézve, majd suhanva visszamentek a szobába és azonnal elaludtak. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
