6. fejezet
Egy órával később már a Felsőbb Kör tanácstermébe léptek be, s ahogy kinyitották az ajtót, minden szem rájuk szegeződött, s nyugodtan tekintettek a vasajtóban állókra.
- Gyertek be, fiaim – mondta a legöregebbik. Lutius bólintott és megszorítva Serius kezét, elindultak, s odaálltak a körben ülők elé.
- Kegyelmetekkel – köszöntötte a Felsőbb Kört Lutius – Miért vagyunk ide hivatottak?
- Határozatot hoztunk, amit nem akartunk volna egy küldönccel vagy komornyikkal elmondatni – mondta. Jobb is volt, mert ha rossz hír lett volna, a küldöncnek hamar különvált volna a feje a testétől. – Nos, Lutius úrfi és Serius úrfi, előző Mester, Sarabas leszármazottjai. Elolvastuk apátok végrendeletét és összehasonlítottuk azzal, amit Lutius úrfi mondott nekünk – leginkább Seriust nézte, néha-néha felcsillanó szemekkel, bár az rá sem nézett a rangidősre. – Sarabas végrendeletében az állt, hogy meg kellene küzdenetek a címért. Lutius pedig ajánlatot tett, miszerint Seriussal együtt irányítsák a klánt, vagy különben elhagyja köreinket.
- Valamint egy bő beszámolót adott arról, hogy miben jó az, ha ketten irányítjátok a klánt – szólalt meg egy másik vámpír. – Ennek ismeretében úgy gondoltuk, hogy az úgynevezett végső harc… szükségtelen. A döntésünk az, hogy megengedjük nektek, hogy irányítsátok a klánt, de próba alá fogunk vetni titeket, a tudtotokon kívül. Ha álljátok a megpróbáltatásokat, akkor maradhattok mindketten Mesterek.
- Mélységes tisztelettel köszönjük – hajolt meg Lutius.
- Igen, köszönjük – hajolt meg Serius is, most először a szemükbe nézve.
- Menjetek.
- Igenis – mondta a két testvér és végiglépkedve a vörös szőnyegen, kiléptek a magas vasajtón. Egy küldönc ott állt, mint őr, Serius pedig odaállt elé és rámosolygott, mire az elpirult.
- Kérlek, vidd a hírét, hogy mostantól kezdve Lutius és Én vagyunk a Mestereitek.
- Igen is, úrfi… azaz Mester! – bólintott a fiúcska és szaladt is körbevinni a hírt. Lutius hátulról magához rántotta testvérét és belelehelt a nyakába.
- Na látod, én mondtam – lehelt csókot nyomott a nyakának ívére.
- Szerencsénk volt – fordult meg és komolyan ránézett – Még koránt sincs vége, Lutius.
- Ez igaz, de együtt úgy is legyőzzük őket, nem? – ajkain mosoly bujkált.
- Biztos vagyok benne – mosolygott, majd elindult lefelé a lépcsőn. Lutius követte.
- Menjünk aludni és majd holnap faljalak fel, vagy előbb egyelek meg és utána aludjunk? – kérdezte szinte eszelős vigyorral az arcán. Serius pirulva kapta hátra a fejét.
- Lutius!
- Csak vicc volt… - mondta, majd suttogássá halkította a hangját. – Akkor majd holnap…
Serius hallotta, de nem akarta kommentálni, pirulva haladt tovább a hosszú, vékony, vörös tapétás, bordó szőnyeges folyosón, majd befordult balra, ahol két ajtó volt az ablaktól nem messze. Serius megállt és odafordult hozzá.
- Öh… Lutius. Nem… nem akarsz bejönni hozzám? – egyik lábáról a másikra állt.
- Hm – mosolygott – Nem azt mondtad, hogy nem akarsz többé a szobádban látni?
- Az már régen volt! – védekezett. Végül nem érdekelte, hogy mennyire nő majd a pír az arcán, akkor sem fogja magát hagyni. – Azt szeretném, ha velem aludnál és…
- Hm? – vigyorát alig tudta visszafogni, mikor Serius megállt egy pillanatra.
- Költözz át hozzám.
- Költözzek át hozzád? És te ezt jó ötletnek tartod? Nem félsz attól, hogy mit fognak szólni?
- Nem érdekel, Lutius – mondta magabiztosan. Képes volt magában legyőzni az akadályokat, s ezt nem akkor tette meg, mikor az öccsével, irányíthatatlan vággyal, önkívületben voltak. Hanem józan gondolkodással a szívére hallgatott és így hozta meg a döntést. Nem tudta, jól tette-e, mert most, hogy legyőzte a benne lévő gátat, felállított egy másikat abból a szempontból, hogy attól félt, nem tud majd felállni, ha Lutius hozzáköltözik… Jobban mondva állni, állni fog, csak kimozdulni nem lesz képes… Ahogy ismeri az öccsét…
- Tényleg? – lépett hozzá közelebb. Kérdésére magabiztos zöld szemek néztek az ő feketéibe, majd Serius magához vonta a másikat és hevesen megcsókolta. Lutius még soha nem érezte ennyire izzónak a csókot a bátyjával, de örült neki, hogy ezt is megtapasztalhatta, ráadásul egy egyértelmű felkérést kapott arra, hogy akármikor magához szorítsa azt, akit a világon a legjobban szeret. Meg akarta köszönni, amiért Serius most már véglegesen odaadta magát neki, ám szavak nem kellettek hozzá, ugyanolyan hevesen viszonozta testvére csókját és ez elég volt. Nem akartak elválni, de kénytelenek voltak egy idő után, mert kezdte őket fojtogatni az oxigénhiány. Arról nem is beszélve, hogy egy szempár figyelte őket.
- Ki zavar már megint? – morgott hátrafordulva, mire Dina szórakozottan nézett rájuk.
- Aha! Már értem, Serius – kuncogott, kivillantva éles szemfogait.
- Öhm. Ha beszélni szeretnél, akkor azonnal megyek – mondta.
- Nem szükséges, ráér később is.
- Nos, ha ráér, akkor… - szólt volna közbe Lutius, ám a testvére közbeszólt.
- Nem. Most elmondod – mondta. Dina megrántotta a vállát és a falnak dőlt. Lutius egy apró hálás csókot nyomott testvére szájára, majd a kezére is, míg végül Serius ellépett tőle és elindult Dina felé. Visszanézett Lutiusra, aki az ő szobájába ment be, s pirulva bólintott, majd a sarkon túl régi párja várt rá.
- Hm – eresztett meg egy félmosolyt- Igazából csak meg akartam bizonyosodni, hogy igaz-e amit a kis küldönc híresztel.
- Annyit mondtam neki, hogy mi ketten vagyunk a Mesterek.
- Hehe. Nekünk bővebben kifejtette – nézett végig rajta Dina. – Elmondta, hogy azt hallotta, hogy szerelmes vagy a saját testvéredbe. És érdekelt, hogy valóban igaz-e, hogy rá cseréltél le.
- Bocsáss meg – hajtotta le a fejét. – Talán neked el kellett volna mondanom…
- Hát… szó mi szó, illett volna. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy igaz, amit mondott.
- Igen- nem nézett rá, mert magától tudta, hogy most céklavörös az arca, nem akarta, hogy a másik arcán is lássa, hogy mennyire élvezi a zavarát.
- Egyébként már hamarabb eljutott a híre hozzám, hogy egy férfit szeretsz, de ez azért nekem is új volt. Na nem lényeg – rántotta meg a vállát hetykén és hátat fordítva elindult a folyosón – Sok boldogságot, Mester!
Serius még sokáig nézett utána. Tudta, hogy Dinában mély nyomot hagyott, hogy ilyen egyszerűen ért véget minden közöttük, de nem tudott ellene tenni. Mielőtt Lutiusnak bevallotta volna az érzelmeit, azelőtt már egy hónapja legalább nem is találkoztak. És ez nem annyira fura, mert Dina egyre nagyobb szerepet kapott, mint segédkező, ő pedig azon volt, hogy apja nyomdokaiba lépjen és végleg legyőzze Lutiust. - Nem így történtek a dolgok, de nem is baj. - A kastély is elég nagy ahhoz, hogy véletlenül se fussanak össze, így arra sem volt alkalmuk, hogy elég közeli kapcsolatot alakítsanak ki. Érthető, hogy Serius kiszeretett belőle. Mikor rájött, hogy Lutius az oka mindennek, először összeomlott, aztán lassan feldolgozta, míg végül annyira vágyott rá, hogy már az sem érdekelte, hogyha a másik megtudja. Nem tudta pontosan, hogy Lutius mit érezhetett előtte, de hasonlóan viselkedett a közelében, s rövid időn belül szekálni kezdte olyasmivel, ami arra vall, hogy szereti az öccsét. Innen kezdődött és most ott tartanak, hogy megmondta az öccsének, hogy szereti és azt akarja, hogy költözzön át az ő szobájába, vállalva vele a felelőséget. Sajnálta Dinát, de ő végtelenül szerette Lutiust, semmiért sem vált volna el tőle, az életét is neki ajándékozta…
Végül felocsúdva fordult meg és besétált a szobába, ahol már testvére ölelő karjai várták.
- Sokáig beszélgettél vele, igaz?
- Nem – rázta meg a fejét. Csak azt kérdezte, hogy mi együtt vagyunk-e, aztán elment…
- Értem. Valami baj van, Serius bátyám?- nézett a szemeibe. A másik egy pillanatra úgy bámult rá vissza, mint aki nem is hallotta a kérdést, majd lágyan elmosolyodott és visszaölelte egyetlen testvérét.
- Semmi, Lutius – mondta.
Hamarosan álomra hajtották a fejüket egymás karjaiban. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
