5. fejezet
A következő éjjel a bagoly halk huhogásával kezdődött. Serius lassan és nem akaródzva ébredt fel, s kinyitotta a szemét. Hirtelen eszébe jutottak az előző este történtek, kapkodva nézett a bal oldalára. Nem volt ott senki. Az is megfordult a fejében, hogy csak álmodott, de hamar megnyugodott e felől, mikor látta, hogy nem a saját szobájában, nem a saját ágyában fekszik. Mély lélegzetet vett és felállt, majd lassan kibotorkált a fürdőbe. Minden lépés egy kisebb fájdalmat okozott és egyben azt, hogy eszébe jutott minden részlet, amit együtt töltött az öccsével. Mikor sikerült vörösödve belépnie a fürdőszobába, megmosta az arcát, hogy kitisztuljon a látása, majd körbefordult, és így meglátta a zuhanyfülkét. Kihúzta magát és kevésbé kóvályogva belépett és elhúzta a függönyt. Mikor meg akarta nyitni a csapot, újra elvörösödött. Eszébe jutott, hogy úgy „hajnaltájban” – ami emberi időszámításban délután három körül lehetett- felébredt a néhány órás alvásából és elindult ugyanígy zuhanyozni, Lutius pedig felébredt a csobogásra és meglepte őt, aztán a víz alatt kényeztette…
Most kivételesen nem szeretett volna úgy járni - az utána következőkről nem is beszélve -, így aztán igyekezett még azelőtt lezuhanyozni, mielőtt a testvére visszaérne és újabb gyönyörrel teli pillanatokat okozna neki. Nem mintha zavarná, ahogy a másik viselkedik vele, erre várt egész életében és legszívesebben az egész napot az ágyban töltené vele, de nem lehet. Arcvonásai kisimultak, majd lebiggyesztette az ajkát, amint eszébe jutott, hogy csak egy Mester lehet a klánban… Igaz, hogy a Felsőbb Kör megengedte, de nem teljesen így fog működni a dolog. Egyiküknek így vagy úgy, de le kell mondaniuk a trónról, lehet, a klánról is.
Hirtelen ajtócsapódást vélt hallani, ruhák suhantak, s találkoztak a kővel. Amint hátrafordult, Lutiust látta meg, s erőltetetten elmosolyodott.
- Jó reggelt, Lutius.
- Jó reggelt, Serius- csókolta meg a bátyját- Mi a baj?
- Semmi- fordult gyorsan hátra, de Lutius magához húzta, és az állát megtámasztotta a vállán.
- Nem így szoktál viselkedni, ha nincs semmi baj. Mondd el- csókolt bele a nyakába.
- Egyikünknek…- felsóhajtott, miközben a másik szemébe nézett egy pillanatra. - Egyikünknek mennie kell, te is tudod…
- Mennie? – kérdezte értetlenül
- Igen. Nem lehet két Mester – hajtotta le a fejét. - És én… én nem akarok elmenni… nem akarok nélküled élni – a hangja egyre halkult, s zubogó vízben nem lehetett látni, hogy az arcán végigfolyik egy könnycsepp.
- Szeretlek. Főleg akkor, mikor érzem, hogy te is- mosolyodott el. Seriusnak olyan érzése volt, mint aki nem mondd el valami nagyon fontosat. Hátrapillantott.
- Lutius. Nem értem, hogy jön ez most ide.
- Drága egyetlen Serius - mosolygott egyre szélesebben. - A Felsőbb Kör terméből jövök.
- Tessék? Miért mentél oda?- heveskedett, és teljes testével hátrafordult.
- Sok mindenről beszélgettünk. Tudod, ők is emberek voltak valamikor, mint mi. Tehát nekik is vannak érzéseik – mosolyodott el cinikusan. Serius most már megértette. Nem csalódott Lutius színészi képességeiben… - Könnyű volt őket megfűzni arról, hogy ketten sokkal jobban tudnánk irányítani a klánt több okból is.
- Ne folytasd, nem akarom hallani, hogy miként mesélted el nekik a tegnapi… - ráharapott az ajkára és vörösödve kezdte bámulni a másik felsőtestét.
- Nos, egy kicsit máshogy adtam elő, mindent mondtam, amiről úgy gondoltam, hogy hasznos lehet – mondta, miközben élvezettel figyelte a másik egyre vörösebb arcát, s felemelte azt. – De nem mondtam olyat, ami miatt szégyenkezned kéne.
- És akkor most…
- Igen, Serius – mosolygott lágyan- Három órakor várnak a tanácsteremben.
- T… Tényleg? – nézett rá nagy szemekkel, majd miután Lutius bólintott, ő a nyakába borult, szorította, ahogy csak bírta, és megcsókolta az öccsét. – Lutius.
- Hm?
- Szeretlek – mosolygott két kis foltocskával az arcán, aztán újra megcsókolták egymást. Lezuhanyoztak, majd felöltöztek és együtt elindultak enni. Ahogy haladtak kifelé, a klán tagjai mind megnézték őket, némelyik elpirult, vagy megdöbbent. Valószínűleg abból kifolyólag, amit hallhattak a benti beszélgetésből, vagy egyáltalán az a tény, hogy a két testvére együtt megy vadászni. Serius boldog volt, látszott rajta, ám elkomorodott, mikor meglátta a barátnőjét. Lutiusnak szólt, hogy van egy kis dolga, várja meg kint. Befordult jobbra és ott találta a bosszús lányt, aki először úgy tett, mint aki nem veszi észre.
- Dina – a lány megfordult és lenyugodva egy szia-t mormolt. – Beszélnünk kell.
- Jó – morgott, majd elmentek a folyosó végére- Hallgatom a kifogásaidat.
- Semmi kifogást nem akarok mondani.
- Ez új. Ezt még nem hallottam- vett nagy levegőt Dina.
- Egyszerűen… ne haragudj, de én…
- Oké.
- Mi? Még nem is tudod… - nézett rá nagy szemekkel. A másiké összeszűkölt.
- Akárhogy tagadod, a szagod elárulja. Nem engem szeretsz. Sebaj- mondta enyhe cinizmussal. Dina még csak most került ide, de előtte már volt ideje megszokni, hogy az élet nem mindig úgy működik, ahogy azt ő elvárná…
- Ennyit mondasz?
- Nem – mosolygott gonoszan. Serius előre félt, ugyanis akaratos lány hírében állt- Én csak átmenetileg tartózkodtam itt, most már nincs okom itt maradni. De abban legalább biztos vagyok, hogy nálam nem szebb az a… - vigyorra szélesedett a mosolya, s a következő szót kihangsúlyozta- lány.
- Öhm… - pirult el, majd közel hajolt a lányhoz és odasuttogta neki- Ennyire látszik?
- Nem. Ennyire érződik - szagolt a levegőbe. – De anélkül is tudtam már. Az egész klán rólad beszél. A helyedben odafigyelnék…
- Uh. Kösz – húzta össze magát, ám a lány már a következő szempillantásra el is tűnt. Serius lassan elindult a vörös tapétás fal mellett, miközben zavartan figyelte a néha-néha rászegeződő pillantásokat. Gyorsan elsietett az ajtóhoz, majd hátrahagyva a sugdolózókat, kilépett. A szél hátrafújta hosszú, fekete haját, s zöld szeme vérvörösre változott, hogy a sötétben is lássa az áldozatait. Hirtelen Lutius jelent meg előtte és az ajtóban egy hosszú csókot adott neki, ezzel felkeltve néhány vámpír érdeklődését.
- Mehetünk?
- Uhm, aha- bólintott aprót, majd elindultak a város felé. Közben egy szót sem szóltak egymáshoz, ami leginkább azért volt, mert Serius nem tudta, hogy kezdje el a mondandóját úgy, hogy aztán ne legyen neki kínos. De hamar feladta, mert nem volt olyan lehetőség…
- Lutius!
- Igen?- nézett rá kedvesen. Serius leküzdve minden zavarát sötéten nézett a másikra.
- Mit mondtál a Felsőbb Körnek pontosan?
- Hm – vigyorgott magában a fiatalabb. Seriusnak ez nem tetszett.
- Lutius. Beszéltem Dinával, aki azt mondta, hogy rólam pletykál a klán! Nem rólad, nem rólunk, hanem rólam! Mit mondtál neki?- kérdezte hisztisen. Lutius behunyta a szemét egy pillanatra, majd megállt egy ház tetején.
- Biztos tudni akarod? – mosolyodott el kajánul. A másik türelmetlenül bólintott. – Elmondtam, hogy szeretőt tartasz, méghozzá engem. Ezért eszükbe se jusson elválasztani minket. Továbbá elmondtam, ahhoz, hogy megértsék, hogy milyen gyönyörű hangokat hallottam tőled – mosolygott rá. Serius úgy érezte, hogy rögtön elsüllyed szégyenében - De mindezt a saját színpadi megfogalmazásomban, ahogy megilleti.
- Ostoba…- nyöszörgött.
- Elsőre valóban ostobaságnak látszik, de ha végiggondolod, elfogadható indok. És olyan, amit könnyen meg lehet emészteni ebben a formában. Tudod, hogy egy cseppet sem vagyok szemérmes, ha rólad van szó.
- Sajnálatosan…- hunyta le beletörődően a szemeit, miközben újra elindult a város felé.
- Remélem, emiatt nem neheztelsz meg rám nagyon… - simított végig az arcán, tartva vele a lépést. Serius úgy érezte, mindjárt felrobban, ha még egy szót szól a másik. Hogy neheztel-e?! Á, nem, dehogy! Ő nem idegeskedik amiatt, mert az egész klán azt beszéli ki, hogy ő mennyire… mennyire „jól” nézett ki Lutius karjaiban!! Ha ez a féleszű még egyszer megszólal, nem tudja majd kordában tartani a dühét és biztos össze-vissza fog ordibálni!
Ám Lutius nem kívánt ezután megszólalni. Tudta, hogy elég kínos helyzetbe hozta a másikat, de más választása nemigen volt. Ésszel felfogta, hogy mit mondott, és nem hangzott rosszul, még akkor sem, mikor ott, mind a hét fővámpír előtt kimondta világosan és érthetően, egy csöppnyi érzelmet belevéve. Arra nem számított, hogy ilyen könnyen eljut majd a klán tagjainak fülébe, de… már mindegy, nem számít. Serius is meg fog békülni, úgy gondolta.
- Az a nő – mondta végül Lutius. Serius felfigyelt a gondolataiból, amint meglátta a piros ruhás, 40 körüli nőt az utcasarkon befordulni.
- Ki kapja el?
- Akarod?- nézett Seriusra. A másiknak felcsillant a szeme.
- Igen!- nyalt végig a száján. Lutius halovány mosollyal ajándékozta meg, mire Serius hangtalanul elindult felé. A fiatalabbik megbűvölve nézte, hogy a másik hamar utoléri, majd befogja a száját és elharapja a torkát. Végül ő is odasuhant, majd átvette Seriustól a testet, miután az eleget ivott a véréből. Ő is szívni kezdte, majd mikor végzett, a holttestet behúzta a sarokba és otthagyta.
Seriuson kitört a forróság, mikor látta, hogy Lutius hogy szívja ki egy ember életének utolsó cseppjét. Halvány pír jelent meg az arcán, s észre sem vette, hogy a másik megcsókolja, leblokkolt egy pillanatra, így Lutius eltávolodott tőle.
- Mi a baj… - kezdte, de aztán meglátta az egyre pirosabb arcot, kajánul mosolygott - Hm, úgy veszem észre, te nagyon szeretnéd nekem adni magad… - lehelte.
- Mindig! – vágta rá meggondolatlanul, majd a szája elé kapta a kezét. Lutius elvette onnan.
- Szeretem, hogy ilyen szókimondó vagy – mosolygott pimaszul. – Így legalább nem kell kihúznom belőled…
- Eh – húzta össze magát vörösen. Hamarosan egy ajkat érzett meg az övéin, de megállította, akárhogy követelőzött a másik nyelve – Várj! Itt akarod vagy mi?
- A te kívánságod számomra parancs… - aztán közelebb hajolt hozzá - de csak a testedé.
- Lutius, várj már! Itt akárki láthat és hallhat! Nem kéne egy embernek sem meglátni, főleg nem egy hulla közelében- suttogott. Lutius szája elhúzódott.
- Hát jó. Akkor válassz egy helyet.
- Menjünk haza…
- Ne már, Serius! – mosolygott – Vannak ennél jobb ötleteid is?
- Nem nagyon… csak ne olyan helyen, ahol megláthatnak- válaszolta Serius.
- Akkor gyere velem – mondta, majd megfogta a másik kezét és vezette. Hamar elérték a város határát. Lutius felugrott egy hatalmas kapu tetejére, amire Temető felirat volt vésve.
- Te elmebeteg! – nyavalygott hangosan, miközben légiesen utána ugrott és már a temetőn belül voltak- Te itt akarod csinálni?
- Ne hisztizz már annyit, tisztára olyan vagy, mint egy nő, aki fél, hogy letörnek a műkörmei!- elégedetlenkedett Lutius és nem ok nélkül. Serius sértődötten fújtatott, miközben egyre beljebb haladtak a kövekkel tarkított úton. Végül a fiatalabb talált egy megfelelő magasságú sírt és megállt felette. Serius halkan sziszegve nézett a sírra, aminek a fejfája borostyánnal volt tarkítva.
- Ki tudja, kinek a sírját gyalázzuk meg…
- Majd utólag megnézzük, most más dolgunk is van, nem gondolod? – nézett rá kéjsóváran. Az idősebb elpirult, ahogy Lutius közeledett hozzá, s az ajkaival együtt a nadrágját is megtámadta. Lutius hamar lehúzta a másikról a farmert, amit viselt, majd hozzásimult, hogy a másik ne fázzon annyira.
- Ahh- nyögött bele halkan a csókba, miközben egyre közelebb húzódott a másikhoz, hozzádörgölve merevedő tagját az érdes bőrnadrághoz.
- Hamar vissza kell mennünk, azt ugye tudod?- susogta a fülébe, miközben levette a hosszú, fekete kabátját és leterítette a sírra. Serius egy igenfélét mormogott, majd hátralépkedtek a sírhoz és Lutius lefektette rá a másikat. – Két ember is el van temetve ide, hm?
- Hnn - lihegett, miközben közelebb vonta a másikat egy csókra. Lutius elmosolyodott és belekarcolt a másik férfiasságába, amitől az idősebbik hangosabban felnyögött. Serius úgy döntött, hogy ő is részt vesz az előjátékban, kicsatolta a másik övét és benyúlt a nadrágjába, amennyire csak elérte. Lutius alig hallhatóan felnyögött, de Seriusnak ez is elég volt, mert így biztosra vette, hogy a másik nem fog mellébeszélni.
- Már nagyon kívánsz, igaz?- sóhajtott fel a másik szája előtt.
- I…igen – nyögte, miközben folytatta a másik férfiasságának kényeztetését. Hirtelen a rákulcsolódott kéz eltűnt és az övét kivette a másik.
- Rossz hírem van: nincs semmilyen síkosító nálam - mosolygott gonoszan.
- Uhm – pirult el, mikor két ujjat látott a szája felé közelíteni. Készségesen nyitotta ki a száját, s fogadta be az ujjakat. Körbenyalta őket többször, arra emlékeztetve a tulajdonosukat, mikor elsőnek érezte Seriust a tagja körül. Miután kivette az ujjait, Serius a lábait széttárta, s ő óvatosan belényomta az ujját, nyerve ezzel egy kellemetlen szisszenést. Lutius nem sokáig mozgatta az egyik ujját benne, úgy látta, hogy a másik egész hamar megszokta, valószínűleg a nem túl meleg éjszakai időjárás is hozzájárult. Még egy ujjat hozzátolt az előzőhöz, majd még egyet a biztonság kedvéért és igyekezett minél beljebb hatolni az ujjaival. Egyszer sikerült olyan mélyre hatolnia az ujjával, hogy egy kéjes nyögést ért el vele, s ekkor kihúzta őket, hogy helyette a sokkal nagyobb merevedésével hatolhasson be a testvérébe.
- Ahh… Lutius… - nyögött fel kissé kellemetlenül. Lutius sokáig várt, majd őrjítően lassan elkezdett benne mozogni. Serius feljebb tolta a csípőjét, ám Lutius szerette volna idő hiányától függetlenül hosszúra nyújtani a bátyja és a saját élvezetét. Serius átkarolta a nyakát és összeszorította a szemét- Most… kevesebb ideig… fogom… bírni…
- É… Én is - válaszolt suttogva, miközben egy kicsit gyorsított a tempón, s mélyebbre hatolt benne. Alattuk leomlott pár darabka a sírból, amin feküdtek, de ezzel nem törődtek, igyekeztek minél jobban kiélvezni egymást.
Titkon bujkált bennük az érzés, hogyha visszamennek a kastélyba, akkor megszűnik a varázs, és nem látják egymást többé… Bár nem abban a helyzetben voltak, hogy nem ismerték volna egymást kezdettől fogva, de az ettől való félelem arra ösztönözte őket, hogy egyre többet akarjanak, egyre jobban fogózkodjanak a másik nyugtató karjába.
- Ahh, Lutius! – nyögött fel hirtelen az idősebbik, mikor testvére egy erősebbet lökött rajta. Erősen belekapaszkodott a nyakába és Lutiussal ellentétesen kezdte mozgatni a csípőjét.
- Serius… - mormogta jóleső hangon, s még gyorsabb ritmust vett fel.
- Szeretlek… - lihegte Serius, majd tovább nyögte öccse nevét, végül a hangos nyögése messzire hallatszódott, elélvezett. Lutius még mozgott benne egy kicsit, majd ő is átlépett a gyönyör forró kapuján, s rádőlt a testvérére. Sokáig pihegtek, majd Serius átölelte a fiatalabbikat, nem hagyva, hogy eltávolodjon tőle. Lutius szívből elmosolyodott és fejét Serius nyakhajlatába fektette.
- Nem fogom neked megbocsátani ettől függetlenül, hogy szégyenbe hoztál – simította meg Lutius hosszú tincseit. A másik felemelte a fejét.
- Szégyenbe?
- Igen, azzal, hogy olyanokat mondtál… - pirult el. Lutius visszatette a fejét és megsimogatta Serius mellbimbóját, ami az érintéseire kipirosodott.
- Csak az igazságot mondtam el, bátyám – duruzsolta.
- Ne mondj ilyeneket! – szólt rá hangosabban, majd halkan hozzátette - Nem szeretnék konfliktusba kerülni miattad senkivel!
- Megvédelek – emelkedett fel róla és kihúzódott, majd felvette a térdéig lecsúszott nadrágját.
- Nincs rá szükségem – pirosodott ki az arca, majd ő is öltözni kezdett. Visszatekintve, azt sem vette észre, hogy mikor került le róla a póló és a nadrág, de nem is nagyon foglalkozott vele, felvette őket. Hirtelen megcsapta a hideg. – Nincs éppen meleg…
- Hogyhogy eddig nem vetted észre? – mosolyodott el.
- Nem tudom… - arra tippelt, hogy talán a vágytól ködösült el annyira az elméje, hogy ne érezze a feltűnő rothadtszagot és a fagyos hideget. Hirtelen meleget érzett.
- Gyere, menjünk vissza – Lutius kabátja volt az, ami hátulról körülfonta, testvére karjával együtt. Válaszolni sem volt ideje, máris a városon belül voltak, egy nagy híd lábánál.
- Tudok magamtól is menni – mondta Serius és lehámozta magáról az ölelő karokat.
- Hm – Lutius megállt, a másik észrevette és ő is megállt.
- Mi az?
- Te félsz, hogy a többiek megtudják, hogy mi van közöttünk - szünetet tartott, arra az esetre, ha Serius felől válasz érkezne, de nem jött. – De hiszen már tudják, Serius! Elfogadták a feltételeimet, láttam a szemükben, hogy mélyen egyet értenek velem, hogy csodálnak a kitartásomért… - megnyugvással a lelkében nézett a visszaváltozott, zöld szemekbe – Hogy elfogadták azt, hogy érted élek, s hogy te értem… Ne tarts hát se tőlük, se tőlem!
- Nem tartok… csak olyan… fura – lépett közelebb hozzá. A szíve lassan vert, amint belenézett az aggódó szemekbe, zavarosan nézett oldalra. – Nekem az olyan fura, hogy olyan, akinek a szívemet odaadtam, elmondja… hogy mások tudják… Hogy mások, sőt, mindenki tudja, hogy a tied vagyok.
- Ne aggódj. Te mondtad még régebben, hogy legyek… hogy is mondtad?
- Lazább. De én aggódok, hogy talán elválasztanak tőlem… - hajtotta le a fejét. Lutius közvetlenül elé lépett és megölelte. Forrón ölelte, úgy, ahogy még soha.
- Mindig itt leszek veled, Serius… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
