1. fejezet
Kint ült az ablakpárkányon, miközben esett az eső, de nem is vette észre. Nem mozdult és nem látszott rajta, hogy él. Pedig lélegzett és gondolkodott és… érzett. Érezte a keserűséget, a fájdalmat, beletörődéssel nyugtázta magának, hogy az élet még a vámpírok között is véges. Serius smaragd szemeivel az éjjel ébredő állatokat figyelte, vagy inkább csak látta, de nem nézte. A bűntudat marcangolta a lelkét, hogy egyetlen testvérét, egyetlen szerelmét a saját kezei közt látta meghalni. Azt gondolta magáról, hogy mióta a viszonyuk forró szerelemmé vált, azóta ő csak vesztes volt minden csatában, s most úgy érezte, hogy nem csak a felsőbbrendűségét, hanem a lénye másik felét is elvesztette. Mikor az apjuk meghalt egy hónapja, akkor sem járta át így a keserűség, mint most. Mert egy hónapja…
- Sajnálattal közlöm, hogy Mesterünk meghalt- jelentette be a komornyik- Súlyos sebet kapott, nem tudtuk megmenteni őt.
- Istenem… ez borzasztó. Szegény édesapám!
- Szádra ne vedd Isten nevét, te sátán szülöttje! Az egyetlen, akinek joga van Istenhez szólni, az én vagyok, Lutius- lépett elé Serius.
- Serius, legalább most abbahagyhatnád a veszekedést, inkább sirasd apánkat!
- Érzelgős vagy. Engem nem érdekel, hogy meghalt-e az öreg vagy sem, de arra kíváncsi lennék: Kié a trón?
- Idézem- kezdte a komornyik- „Kedves fiaim! Elég idősek lettetek ahhoz, hogy rám ne legyen szükség… nyugodt szívvel azonban mégsem halok meg. A trónt az örökli tőlem, az irányíthatja tovább a klánunkat, aki kettőtök közül az erősebb. Győzzön a jobbik, ahogy szokás mondani. Ameddig el nem döntődött a sorsotok, addig a klán ügyeit és irányítását a Felsőbb Körre bízom…”
- Ebből elegem van- mondta nemes egyszerűséggel Serius és levágta a komornyik fejét, majd Lutiushoz fordult- Hallottad, te senkiházi.
- Hallottam, kutya. Azt ajánlom, testvérem, hogy kössünk alkut.
- Alkut?
- Igen. Aki nyer, azé a klán irányítása, aki veszít, az soha többé nem teszi be a lábát ide.
- Rendben, elfogadva.
- Nem is pazarlom a szót tovább. Vadászni mentem- indult el az ajtóhoz.
- Csak nehogy zsákmány helyett fűbe harapj!- kuncogott Serius.
Nem volt olyan órának perce, amikor nem veszekedtek és nem marakodtak egymással. Seriust és Lutiust néhány perc különbséggel hozta a világra az anyjuk. Miután ő egy harcban meghalt, így semmi nem maradt közöttük összetartó kapocsként. Az apjuk a klánért élt, őket pedig külön dada nevelte fel. Seriust a dadára arra tanította, hogy vívjon ki minden elismerést magának, szálljon szembe az ellenszegülőkkel, tiporja el az embereket. Vámpírként ez volt a helyes a dada szerint. Ezzel szemben Lutius mindenben különbözött tőle, de cseppet sem maradt le tőle, talán erősebb is volt nála egy kicsivel. Lutiust arra nevelték, hogy legyen mindig nyugodt, kerülje a felesleges konfliktusokat és vérontásokat. És míg Serius kicsapongó volt és nem volt hajlandó visszafogni az erejét, addig Lutius a nyugodt természetével szerzett tiszteletet és ellenszenvet testvére felől. Külsőleg úgy néztek ki, mint két tojás: vörös szemük volt vámpírként, fekete hajuk, vékony, de izmos testalakjuk.
Minden veszekedéstől eltekintve egész jó életük volt, egyészen idáig. De meghalt az apjuk, a klán mestere, és az egész kialakult helyzet még jobban eltávolította őket egymástól. Éppen ezért, ennek kiküszöbölésére összeült a Felsőbb Kör Tanácsa…
Határozat:
- …A két örökös a közös evésen kívül nem hagyhatja el a kastélyt, amíg a probléma meg nem oldódik.
És a reakció…
- Ez valami hülye vicc? Ezzel a degenerálttal nem leszek éjjel-nappal a kastélyban! És vele főképp nem fogok enni! Irtózom tőle!
- Förtelmes a viselkedésed. Mint egy lány. Ezért utálom a nőket… Ami viszont lényeges, hogy én sem szeretnék ebbe beleegyezni. Szerintem ez nem szükséges.
- Pedig kötelezővé tették a határozatot- mondta a küldönc. Lutius szeme izzani kezdett és Serius mögött termett.
- Halottad, drága bátyám, kötelező- mondta tenyérbe mászó hangon- De ne aggódj. A te halszagú véredből nem lenne kedvem lakmározni…- majd eltűnt.
- Megölöm…- suttogta a másik, de a küldönc közbeszólt.
- Nyugodj meg, úrfi. Majd kibékültök… vagy ha nem, akkor csak a párbaj győzhet.
- Nem kérdeztelek… Na jól van, elmehetsz- mondta, majd ő is elindult a lámpákkal kivilágított folyosón és eltűnt a sarkon, ami a szobájához vezetett. Az ajtó előtt Lutiust találta, de nem érdekelte, elment mellette, egyenesen be a szobába. Lutius utánament szótlanul és leült egy székre.
- Na mi az,mit nézel úgy, mint egy kísértet? Akarsz valamit?
- Párbajra hívlak, te otromba teremtés.
- Rég nem hallottam a bűzös szádból ilyen gyönyörű szót…
- Rendben. Holnap éjfélkor a régi templom előtt. Egyedül.
- Mint a kisujjam, édes öcsém.
- De az én szabályaim szerint, bátyám- támasztotta meg a fejét a kezén.
- Azt már nem!
- Másképp megfutamodhatsz- közölte nemes egyszerűséggel Lutius.
- Te nyomorult… Mondd a szabályt.
- Első vérig.
- Undok!
- És karddal. Más segédeszköz nincs.
- Oké- rántotta meg a vállát- Most tűnés a szobámból, kutya!
- Megyek már… De!- megeresztett egy gúnyos mosolyt - A hangodat, ha kérhetem, éjjelente fogd vissza… még akkor is, ha nincs nő a szobádban…- suhant ki.
- Te… ezt még visszakapod, te szemét!- sziszegte Serius elpirulva.
Másnap éjjel Serius furcsa érzésre ébredt. Mintha valaki nézné. Mivel a nagyon zavaró érzés nem szűnt meg, lassan kénytelen volt felnyitni zöld szemeit. Felült és lesimította kiálló tincseit, majd körülnézett. Ijedten vette tudomásul, hogy valóban nézte valaki, méghozzá egyetlen testvére.
- Mióta bámulsz engem, te szemét?- nézett durcásan a mosolygó arcra.
- 1. Halkabban, a legtöbben még alszanak. 2. Az éjfélt ne felejtsd.
- Te miért nem alszol?- bökte oda Serius.
- Azért, mert 1. Valami érdekes álmod lehetett, ugyanis elég hangos voltál az utóbbi félórában. 2. a szomszéd szobában éppenséggel ők sem valami csöndesek.
- Takarodj innen, te hülye elmebeteg! Még egy ilyen és kitépem a nyelved!
- Azzal várhatunk, előbb az éjfél, bátyám!- fújta rá a levegőt Lutius, majd elment. Serius átkozta őt, amiért folyton megszégyeníti és megalázza őt, gyűlölte, mert őmiatta epekedett a teste minden éjjel, lefekvés előtt. Sőt, amit Lutius elmondott, azok szerint még álmában is magát kényeztette, ami pedig nem valami jó, mert kb. félórája is ott ülhetett a szobájában. Csak remélte, hogy nem látta meg olyan állapotban. Még szerencse, hogy nem szokott semmi összefüggőt mondani, miközben elmegy… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
