Don’t stop the Rain
Mostanában minden nap látok egy szőke fiút ülni a buszon. Ez még nem is lenne fura, vagy figyelemfelkeltő annyira, s ha nem minden nap reggel és délután látnám a buszon, nem is tűnne fel. Én az alkalmi munkám miatt utazok el minden nap a szomszédos városba, egy gyárban dolgozom, bár igazából csak annyit csinálok, hogy amikor kell, felhúzok egy kart, aztán nap végén le. És mivel ezért kell közel egy órát töltenem a buszon, feltűnnek nekem az ismerősebb személyek, akárcsak ez a fiú is.
Most is a buszmegállóban álltunk, ő távol a tömegtől, mégis igyekezett minél előbbre nyomulni, hogy az első között szálljon fel a buszra. A busz lassan bekanyarodott a megállóba, s ő egy szempillantás alatt előre keveredett és leült ugyanarra a helyre, ahova tegnap is. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzem folyamatosan őt, még akkor is, mikor bemutattam a buszvezetőnek a bérletem. Gyönyörű, hosszú, szőke haja a vállára és a mellkasára omlott, ebben a melegben pedig érthetően csak egy ujjatlan volt rajta. Mindig megbámultam, akárhányszor felszállt a buszra. Mindig ugyanarra a helyre ült, s ha az mégis foglalt lett volna, akkor inkább állt, mintsem hogy más helyre üljön le. Baloldalon, a harmadik széken foglalt helyet, ami nem volt páros, így még véletlen választásból sem ülhettem volna mellé. Már közel egy hete, hogy úgy döntöttem, hogy mögé ülök, így aztán most is ott foglaltam helyet. Ő csak egy pillanatra tekintett rám a válla felett, majd összehúzta magát és mocorgott egy kicsit a széken, végül az ablakon bámult kifelé, miközben várta, hogy elinduljon a busz. Hamarosan mindenki felszállt, beindult a légkondicionáló, és hamarosan berregni kezdett a motor. Az úton jóformán csönd uralkodott az utasok között, én azzal töltöttem az időmet, hogy hátulról csodáltam a fiú szépségét. Igaz, hogy nem kellett volna vele foglalkoznom, hiszen én is férfi voltam és ő is, de lenyűgözött az ártatlansága, amit minden nap alaposan megnézhettem az arcán. Kissé közelebb hajoltam, de nem feltűnően, s éreztem a hajából áradó illatot, ami leginkább a vadrózsák illatára emlékeztetett. Szerintem hosszú ideig szagolgathattam a haját, mert vetett rám futólag egy ideges pillantást, mire én elhajoltam tőle és az ablakon túli tájat kezdtem figyelni. Hirtelen, mikor az erdő közepén tartottunk, a busz halkan kattogni kezdett, majd búgni, végül lassú döcögéssel állt meg és hallottam egy csattanó hangot. Lerobbantunk. A buszvezető felállt és közölte a tényállást, valamint, hogy kimegy, hátha meg tudja javítani. Mikor visszajött, tárcsázott egy számot, és beszélt valakivel, majd közölte, hogy egy jó ideig várnunk kell. Ahogy hallottam, mindenki azonnal elővette a mobilját, vagy méltatlankodva beszélgetni kezdett a másikkal, miközben az idő egyre borúsabb volt. A város nagyon messze volt, még csak az út felénél jártunk, mikor ez történt velünk. Hirtelen villámlani és dörögni kezdett, ám az eső még nem esett. A dörgés hangjára az előttem ülő fiú megremegett, így kénytelen voltam újra ráfordítani a figyelmem. Nem volt feltűnő a remegése, de elég közel ültem hozzá, hogy lássam rajta a feszültséget. Hirtelen eleredt az eső, mikor egy újabb dörrenés rázta meg a környéket. A fiú most már vadul remegett, de nem mozdult. Nem bírtam tovább nézni. Megfogtam a vállát. Hirtelen megugrott, majd űzött tekintettel nézett rám, mire én nyugodtan elmosolyodtam.
- Félsz a vihartól? Nem akarsz mellém ülni? – kérdeztem kedvesen. Mivel a páros szék egyikén ültem, így ő félénken bólintott egyet és mellém ült. Valaki mellettünk előreszólt, hogy kapcsoljon villanyt a buszvezető, de a férfi sajnálattal közölte, hogy a motor kiégette az összes biztosítékot. A fiú reszketeg sóhajt hallatott, mire én átkaroltam a vállát és simogatni kezdtem. Nem ellenkezett, bár először meglepődött és kissé elpirult, de hagyta, hogy simogassam a karját, s egy halk sóhajt eresztett ki, ami azt jelezte számomra, hogy némileg megnyugodott. Továbbra is a karján futott végig a tenyerem, mikor kissé nekem dőlt.
- Jobban vagy?
- Igen… de még mindig félek – hallottam vékonyka, gyenge hangját, mire még jobban magamhoz húztam és a másik kezemmel az arcát kezdtem simogatni.
- Noru vagyok. Téged hogy hívnak?
- Shura… Nomiyo Shura – mondta, s arcát beletemetve a pólómba, mélyet sóhajtott. A vihar egyre dühösebbé kezdett vélni, egyre hidegebb lett az idő, s a hirtelen hőmérsékletváltozás miatt Shura karja erősen libabőrössé vált.
- Kár, hogy egy ilyen szép napon esni kezdett – kezdtem a beszélgetést, s ő csak halványan bólintott. – Hol dolgozol?
- Diák vagyok, mezőgazdasági főiskolára járok – válaszolta kicsit felbátorodva, de nem nézett fel rám. – Te ezek szerint már dolgozol?
- Részmunkaidős vagyok egy gyárban. Egész közel van az iskoládhoz – mondom mosolyogva.
Hirtelen az eső erősen kopogtatta meg az ablaküveget, mintha csak be akarná törni, s újra villámlott, majd rögtön utána dörgés következett. Shura megrángott az ölemben és nyöszörögni kezdett. Átültettem az ölembe, először megilletődve nézett rám, majd mikor már az ölemben ült, semmi kifogása nem volt ellene.
- Félek – nyöszörgött, s éreztem, hogy ujjai a pólómba kapaszkodnak és oldalra dőlve lihegett a nyakamba. Olyan ártatlannak tűnt így, nem akartam magára hagyni. Egyre sötétebb lett, már nem is láttuk a körülöttünk ülőket, s lassan egymást is csak homályosan. Hirtelen, egészen halkan szólalt meg a fülemhez hajolva, továbbra is reszketve. – Kérlek… ne hagyj magamra…
- Nyugodj meg – mondtam lágyan, de ő nem tudta korlátozni a remegését.
- Csó… - hallatszott halovány hangja, s először nem is értettem, mindaddig, míg közel nem hajolt a fülemhez. – Csókolj… meg…
- Shura – suttogtam halkan, s megborzongtam.
- Kérlek… - hallottam gyenge könyörgését, ami lassan nyüszítésbe csapott át. Felsóhajtva öleltem még szorosabban, s felemeltem az állánál fogva a fejét. Éreztem szapora lélegzetét az ajkamon, majd közelebb hajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam. Nyelvem puhán érintette meg az övét, mélyen átjártam minden kis zugot a szájában, s ő belesóhajtva a csókba viszonozta. Enyhén megharaptam az ajkait, éreztem, hogy lassan megnyugszik, bár az orrán még mindig elég gyorsan vette a levegőt, de már nem éreztem benne azt a félelmet, amit eddig. Átkarolta a nyakamat, majd egy pillanatra elszakította tőlem az ajkait és megfordult az ölemben. Teljesen rám dőlt, miközben halkan – de már nem a félelemtől, hanem valószínűleg a vágytól – nyüszögve kezdeményezett egy újabb csókot. Simogatni kezdtem a hátát, derekát átölelve húztam még közelebb magamhoz, és szenvedélyesen vettem át az irányítást. Mikor már lélegezni is alig bírtunk, elszakítottuk ajkainkat és csak szorosan öleltük egymást.
- Noru – suttogta megnyugodva, mire én elmosolyodva nyomtam el magamban egy sóhajt.
Már nem villámlott és nem dörgött, csak az eső szakadt vészesen. A csönd az egész buszra átterjedt, biztos volt, aki inkább aludt, s mások is feleslegesnek tartották a kétségbeesést, s talán a beszédet is. Shura az ölembe pihenve szuszogott, kezdtem azt hinni, hogy elaludt, mikor susogni kezdett a fülembe.
- Régóta figyeltél, ugye Noru? – kérdezte félénken, s válaszomat meg sem várva folytatta. – Mert én már régóta figyellek téged…
- Valóban? – mély hangomban talán hallatszódott a fokozódott érdeklődésem.
- Annyira… - rám nézett, s ebből tudtam, hogy borzasztó zavarban van, ez mosolygásra késztetett. – Annyira szerettem volna… hogy egyszer hozzám szólj… és hogy észrevegyél…
- Én minden nap téged néztelek – túrtam bele hosszú hajába, s megszagoltam. Ismét érezhettem azt az isteni illatot, amit magában hordozott. – Csak azt nem tudom még, hogy miért ültél mindig ugyanarra a helyre.
- Uhm… - elvörösödni látszott, ezt nem tudtam nem észrevenni, akármennyire sötét is volt az ég. – Most nagyon… idiótán fog hangzani, de azért… hogy te észrevedd… És azért, mert… nos, amikor először megláttalak a buszon, ezen a helyen ültél – vallotta be a fejét lehajtva.
- Nem tartalak idiótának – dörgöltem az ajkam a homlokához és egy lágy puszit leheltem rá. – Nagyon édes vagy.
- Ne… ne mondj ilyesmit, nem is igaz! – védekezett, miközben eltakarta a kezével az arcát.
- De igen, Shura – mosolyogtam, miközben apró puszit nyomtam a tenyerébe. Majd megsimogattam a fejét. – Na látod, hogy már nem is félsz annyira.
- Tényleg nem – mosolygott halványan, miközben kezeit a mellkasomra tette.
- Figyelem, utasok, pár percen belül megérkezik a váltó busz, ahova átszállhatnak – hajolt ki a buszvezető. Shura lassan lemászott rólam és leült mellém, aztán onnantól kezdve nem nézett rám. Az idő kezdett jobbra fordulni, lassan láttuk eloszlani a felhőket. Megfogtam Shura kezét, mire ő meglepődött egy kicsit, majd megszorította az enyémet.
A váltó busz egész hamar megérkezett, a tömeg lassan elkezdett kijönni a buszból. Mi megvártuk a sor végét, aztán mi is leszálltunk, kéz a kézben. Miután átszálltunk a másik buszra, ugyanarra a helyre ültünk le, ahova előzőleg, aztán a jármű elindult velünk. Ugyanott szálltunk le, majd egymással szemben megálltunk.
- Öh… találkozunk itt… a szokásos négy órakor? – kérdezte bátortalanul, mire én magamhoz rántottam és mélyen megcsókoltam, aztán egy széles mosollyal az arcomon indultam el a munkahelyem felé, miközben egy pillanatra még hátrafordultam.
- Várlak a buszmegállóban – kacsintottam, majd elmentem dolgozni.
Négy órakor, amint felszálltam a buszra, ő már ott ült. És most nem azon a helyen, ahol egy ülés volt… hanem ott, ahol akkor ültünk, mikor lerobbant a busz. Helyet foglaltam mellette és lassan elindult a busz.
- Szép napunk van, nem gondolod?
Vége |
AJÁNLOM AZ OLDALT
