11.fejezet
Másnap délben nem csörgött a vekker. Mivel vasárnap volt,nem kellett bemennie dolgozni,az egész napja szabad volt. És mivel David nappal aludt,így neki sem volt más dolga. Délután öt körül kelt fel és frissnek érezte magát. Rátekintett a mellette alvó férfira,elmosolyodott,majd felült az ágyon. Még egyszer ránézett,majd felállt és kiment a konyhába kávéért. Mikor visszament,meglátta a gyűrűt az éjjeliszekrényén és eszébe jutottak azok az emlékképek,amik a gyűrűhöz tartoztak. James meghalt. És nem tudta meg,hogy ki küldte őt az őrizetére. David pedig- bár már nem látszott rajta egy karcolás sem,a kötést is levette róla- súlyos sérülést szerezve tudta megölni Andrewt. Lucie igazán hálát adhatott most az égnek,hogy a férfi nem halt bele a sérülésekbe vagy egyáltalán a támadásokba. Most úgy érezte,hogy ha David mellette van,akkor minden csak egy rossz álomnak tűnik. A jelenléte miatt fel tudta dolgozni a látott dolgokat,azt a sok-sok vért és halott testet,amit a gyűrű megmutatott neki. Megnézte David sebeit,de azoknak csak a helyét találta meg és ez újfent boldogsággal töltötte el. Ezután csak nézte és nézte a férfit,s mikor észrevette,hogy már több perce bámulja,elpirult és végre hajlandó volt elvenni róla a szemét. Mikor újból beült mellé egy könyvvel a kezében,hirtelen erős rántást érzett a karján és az valami puha dolgon találta magát. David húzta le magához és erősen tartotta. Nem volt szorító,inkább kellemes az ölelése,mint mindannyiszor,amikor csak megöleli a lányt. Lucie annyira meglepődött,hogy először azt sem tudta,hol van. Aztán maga köré nézett és látta,hogy éppen David mellett fekszik és a feje a mellkasán van. Ettől élénkült a szín az arcán és próbált kiszabadulni a kellemes fogságból,de valahogy amikor próbálkozott,nem éppen sikerült neki és mindig egy újabb,néha közelibb pózban találta magát.
- Miért csinálod ezt…- suttogta maga elé.
- Ugyan,mit?- hallatszott a vámpír játékos hangja.
- Te…fent vagy?!
- Aha. Rossz alvó vagyok. Kb. azelőtt egy negyedórával keltem fel,mielőtt te is felkeltél volna.
- Oh. Izé,elengednél?
- Miért?- kérdezte játszadozóan,ami kicsit feszült helyzetbe hozta Luciet.
- Sz- Szeretnék olvasni- mondta valamiféle kifogásképpen.
- Így is lehet olvasni.
- …Engedj már el,kérlek- válaszolt egy idő után,de az ölelés nem maradt abba.
- Nyugodj meg- mondta búgó hangon,amitől Luciet még inkább kirázta a hideg,majd kellemes borzongás futott végig a gerincén- Tudom,hogy az nyugtatóként hat,ha valaki megölel,és én szeretnélek megnyugtatni. Hogy tudd,hogy nincs semmi baj.
- Tegnap…még rosszul voltam. Most már jobban vagyok- bár ezt maga sem akarta igazán mondani,mert nem volt biztos benne. Ahogy David sem.
- Biztos? Nem úgy tűnsz,mint aki meg van nyugodva a tegnap történtek után.
- Én…nem tudom…én…
- Ne,hagyd csak- szakította félbe mély hangjával- Tudom,min mész keresztül,egyszer már láttam ezt. És tudom,hogy pár napig még a penge látványától vagy talán a vámpíroktól is félni fogsz,de ez el fog múlni,hidd el.
- Izé…kösz…Amúgy…anyámat is így ölelgetted?!
- Nem- nézett félre- Mint te is tudod,anyád nem volt belém szerelmes- felelte közönyösen. Lucie egy percig nem fogta fel igazán,hogy mire akart célozni,csak pislogott maga elé és megint próbált kiszabadulni a karok fogságából,de továbbra sem ment neki. Majd ekkor tudatosult benne,amit a férfi az előbb mondott.
- Várjunk csak!
- Hm?
- Che. Te azt hiszed,hogy…hogy…hogy én most…beléd…
- Nem hiszek semmit. De szeretném tudni.
- Hagyj békén! Engedj el,de azonnal!- kapálózott és ennek meglett az eredménye. Lucie egész testével Davidre esett,de legalább sikerült kiszabadulnia a karjaiból,így gyorsan felállt és a falhoz hátrált- Jobb ha békén hagysz,ne akard,hogy széthúzzam a függönyt!
- Úgysem tennéd meg- mondta magabiztosan és felült,majd búgva folytatta- Lucie. Én csak szeretném tudni,hogy mit érzel irántam,mert ha nem úgy érzel,akkor a próbálkozásaim kudarcba fulladnak- de ezt cseppet sem szomorúan tette hozzá,inkább elgondolkodóan- És…akkor már másodjára kosaraznak ki- mosolygott féloldalasan.
- Ne…Nekem…Nekem most…mennem kell!- rohant ki a szobából elvörösödve. Megállt a konyhapult előtt és csak maga elé tekintett. „David…Szerelmes belém? Vagy csak a bolondját járatja velem,hogy kimondjam…kimondjam,hogy én…én…huhh. Szeretem őt. Igen,szerelmes lettem belé,de ő ezt honnan tudná? Éles érzékei vannak,de hát ő egy vámpír. Én…nem akarom,hogy tudja és ő mégis csak játszadozik velem,azt nem viselném el. Nem bírok visszamenni most oda. Vele szembenézni és megmondani. Nem én ezt…”
- Minden rendben?- szólt egy hang- Bocsáss meg- ez a hang természetesen a Davidé volt, és kivételesen nagyon-nagyon mély volt. Lucie hirtelen fordult hátra a hangra,mire maga előtt találta a férfit az asztallapnak támasztva az egyik kezét.
- Nem volt jogod megkérdezni.
- Bocsáss meg,bocsáss meg…Nem akartalak megbántani vagy megsérteni. Én csak…
- Te csak szeretnéd tudni…
- Igen. De nem ezt akartam mondani.
- Nem?
- Nem. Azt akartam mondani,hogy én csak…beléd…szerettem- hajtotta le a fejét,így nem lehetett a hajától látni az arcát.
- Te…Tessék? Hogy…mondtad az előbb?- nem akart hinni a fülének.
- Szeretlek. Bocsáss meg,ha megbántottalak- mondta.
- David…Én…- halovány könnyek szöktek a szemében,majd átölelte a férfit- Én is szeretlek.
- Oh- nézett rá kedvesen- Akkor ez egyszer nem kosaraztak ki- mosolyodott el.
- Hát nem. Csak azt ne mondd,hogy mindig felültettek téged.
- Nem,ezt nem mondtam,de csak az anyádat szerettem. A többit én kosaraztam ki- vetett egy gúnyos mosolyt- Viszont olyasmire jöttem rá veled kapcsolatban,amit Emilynél nem tapasztaltam.
- Igen? És mi az?
- Hogy te koránt sem vagy olyan forrófejű. És ezért…még nála is jobban szeretlek.
- Köszönöm- bújt az ölelésbe. Szívéről hatalmas kő esett le. Ahogy a Davidéről is. Így most boldogan álltak egymást ölelve és belefeledkezve az időbe. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
