6.fejezet
Eltelt egy hónap és Lucie minden nap beszélt Daviddel vagy Jamessel. Egyre többet tudott meg a vámpírok társadalmáról,az anyjáról,a múltról és mindenről,ami az eszébe jutott,megkérdezte. Délelőtt aludt,délután dolgozott,éjjel pedig a két férfival beszélgetett.
- Szia,James! Jó,hogy itt vagy- integetett messziről Lucy.
- Szép estét. Hoztam valakit,akinek még nálam is jobban örülsz majd- mondta.
- Igen,érzem- mosolygott- Szia,David! Meg is mutatod magad,vagy találgassak,hogy hol vagy?- mondta vidáman,mire maga mögött érezte azt a jellegzetes aurát.
- Ne gúnyolódj rajtam- mondta szárazon a férfi,mire Lucie megfordult.
- Miért tenném?- biccentett,majd lassan elindult a híd felé.
- Szóval…múltkor azt mondtátok,hogy a gyűrű most nálatok van. És hogy hamarosan kitör a háború. De hiszen mindannyian vámpírok vagytok,egy fajba tartoztok!
- Az emberek is egy fajba tartoznak,mégis harcolnak egymás ellen a mai napig.
- Ez igaz…
- Azzal,hogy David visszalopta a gyűrűt…
- Nem loptam vissza! Az a miénk,te is tudod!- morgott,amit Lucie roppant aranyosnak talált.
- Jó…szóval,azzal,hogy David visszaszerezte a gyűrűt (de amúgy lopta,mert nem harcolta ki!)
- James…! Én a helyedben vigyáznék a fejemre,nehogy véletlenül valaki lehasítsa…
- Csak fenyegetőzni tudsz.
- Az már igaz- mondta Lucy is bólogatva.
- Addig jó nektek,amíg csak mondom…
- Szóval térjünk vissza. Ott tartottam,hogy amint a gyűrű nála lett ismét,a másik klánvezér nagyon dühös lett és most vissza akarja szerezni. Ez ugyanaz a gyűrű,ami Emily öröksége volt. És azért az egy ékszerért akar kirobbantani egy háborút. Szerintem nem érdemes,de ez nem a mi érdemünk lesz. Mi küzdeni fogunk,amíg életben vagyunk. És mivel David is velünk van,úgy hiszem,nem lesz sok gondunk.
- Értem. És mi van,ha még sem nyeritek meg a háborút? Mi történik akkor?
- Valószínűleg mind meghalunk. És akkor hivatalosan az örökség a leszármazottaké,mármint,hogyha valaki megtalálja egy másik klánból,vagy esetleg emberi kezekbe kerül. A gyűrű tudja,hogy kinek az ujjára való és nem engedi,hogy felvegye az,aki illetéktelen. Perzsel és éget.
- Mindig csak az örökösnek engedi,hogy felvegye?- ámuldozott a lány.
- Igen- mondta David- egyszer láttam,hogy a gyűrű belsejébe egy e betű volt bevésődve,de mikor visszaszereztem…már nem volt rajta,megnéztem. Egy L betű van rajta. Szóval vagy te vagy Lyana az örökös személy.
- David,te le vagy maradva!
- Miről?
- Lyanat két nappal ezelőtt temették el,mert megmérgezte magát!
- De hiszen… egy hónappal ezelőtt még akkor is L betű volt bevésődve és most…
- Meg kellene néznünk.
- Ha én vagyok az örökös,akkor nekem fogjátok adni a gyűrűt?
- Nem.
- Hogy mi? De hát…
- Veszélyben leszel,ha tiéd lesz a gyűrű. A felsőbbrendű vámpírok érzékelhetik a gyűrű jelenlétét. Életveszélyes azt a gyűrűt birtokolni…
- Davidnek igaza van.
- Mikor Emily még élt…rajta volt a gyűrű,ezért folyton támadták. Ezért kellett megvédenem.
- Meg azért,mert szerelmes voltál belé,idióta…
- Fogd be,James!
- Ez mind olyan szép…Biztos szép és okos lehetett az anyám,ha egy ilyen érzéketlennek tűnő férfi belészeretett…- gondolkodott hangosan.
- Igazából nem érzéketlen ő,én néha hallom a szívdobbanását- viccelődött.
- Komolyan?- nézett rá nagy szemekkel.
- Nem,de közel áll hozzá. Bár a halottaknak már nem igen dobok a szíve…
- Idióta…James. A szádat evésre használd,ne ilyen ostobaságokra.
- Jól van- váltott komolyabb hangnemre- Én megyek enni,majd holnap talán találkozunk.
- Szia!
- Hmpf. Végre.
- James nagyon érdekes személy…
- És roppant fura dolgokat mond.
- Igen,meglehet. De nagyon vicces. Olyan,mint egy jó testvér.
- És én?
- Mi te?
- És én milyen vagyok?- lépett közelebb. Lucie kényelmetlenül érezte magát,alig tudott válaszolni erre az egyszerű kérdésre.
- Hát…te…néha olyan vagy,mint az apám volt…de csak néha. De gyakrabban olyan vagy számomra,mint…
- Mint? Rejtegetsz előlem valamit?
- Ezt én kérdezhetném!- fújta fel magát,de David rideg nézését nem tudta állni.
- Milyen vagyok?- kérdezte egy fokkal gyengédebben,mégis követelőzően.
- Hát…- ránézett- Ne nézz már így! Nem tudom,mit akarsz belőlem kihúzni!
- Vajon mit? Olyan egyértelműen nézel rám,hogy meg kell fontolnom,mit kérdezzek tőled,amivel ilyen reakciót váltok ki belőled. Mert felettébb jó érzés,ha ki tudok csikarni belőled valamit,ami hasonlít a szédülés érzéséhez.
- Nem értem…
- Arról beszélek,hogy érzel valamit irántam- újra közömbös hangon beszélt.
- Te idióta perverz,azt hiszed,hogy minden csak körülötted forog?
- Bocs-állt távolabb tőle- Tényleg érzel valamit,ezért megbántottalak. Mentem- s ahogy kijelentette,azonnal eltűnt.
- Ez meg mi volt…?- kérdezte önmagától,majd úgy döntött,az éjszaka maradék részét inkább végigaludja. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
