Az utolsó kör
1. perc
Jelenleg egy sötét helyen vagyok. Ezt leginkább abból érzékelem, hogy nem látok semmit. Olyan érzés, mintha lebegnék… talán tényleg lebegek?
Nem tudom, mi történt velem. Talán elájulhattam és kiterülve fekszem az utcán, akár egy béka. Mindenesetre az utolsó emlékem arra vezet vissza, hogy éppen egyedül ballagok hazafelé… miről is? Talán egy buliból. Nem, nem szoktam bulizni. Megvan! Egy elegáns estélyről tartottam hazafelé gyalog, bár lehet, hogy jobb lett volna busszal hazamennem, de közel laktam és úgy gondoltam, kiszellőztetem a fejem. Nem tudom, mi történhetett velem, hiszen a másik pillanatban már ez a végtelen sötétség foglalt körbe, ahol semmi érzékem nem működött. Vajon miért vagyok itt? Otthon kéne lennem az ágyamban, holnap ugyanis el kell mennem egy szerződéskötésre. Író vagyok, méghozzá elég jó, azt hiszem, ugyanis az öt könyvem mindegyikéből legalább tíz milliárd kelt el világszerte. A legváltozatosabb műfajokban írtam azt az öt könyvet, némileg mindegyiknek saját értelme volt, egyikre sem lehetett volna azt mondani, hogy túl sok cselekmény lett volna benne, kivétel nélkül mind a lélekre hat a maga módján. Kiadót akarok váltani, ezért kell holnap mindenképpen elmennem oda, feltéve, ha kijutok innen – vagy felébredek. Van olyan elképzelésem, miszerint álmodok, vagy hipnózisba estem, de ezeket elég hamar el kellett vetnem, mert ha ez lenne a helyzet, akkor nem a nagy semmi közepén lebegnék. Azt hiszem, tényleg az lehet, hogy elájultam. Ez esetben a lényeg, hogy lélegzek, és akkor elalvásig fogok ájult maradni.
Más eshetőség elő sem fordulhat, hiszen komolyabb betegségeim nincsenek, vagy legalább is nem tudok róla. Na meg 34 éves felnőtt, életerős férfi létemre nem is lehetnének öregkori problémáim, és öröklött dologról sem szereztem tudomást. Mindegy. Ha már itt vagyok – bárhol is legyek – legalább van időm elgondolkodni a saját életem és aztán majd csak lesz valahogy. Azt hiszem az írást valamikor huszonöt éves korom körül kezdtem, amikor már elegem volt az ideiglenes munkákból és abban reménykedtem, hogy ha kiadok egy könyvet, a sorsom jobbá alakul. Valamiért egyből sikerül. Talán azért, mert már fiatalabb koromban is írással töltöttem a szabadidőmet, leginkább a saját gondolataimat foglaltam csak össze, ennek ellenére sokszor szerepeltek a cikkeim az iskolaújságban, sőt, egyszer a napilapban is. Egészen addig nem is ötlött az eszembe, hogy ezzel kéne foglalkoznom, míg egyik jó barátom el nem olvasott pár kisebb jegyzetet és pár régi cikket tőlem. Ő biztatott engem azzal a mindig vigyorgós rókapofájával, hogy van annyi tehetségem hozzá, hogy írjak. Benne megbíztam, tökéletes emberismerő volt és nagyon jószívű, azt hiszem, ő volt a legjobb barátom. Sok barátom volt, és még több barátnőm volt életem során, a csajozást elég korán elkezdtem, mert már általánosban bomlottak utánam a nők, én pedig csak beleegyeztem, hogy járjak velük, mert szépek voltak és kedvesek. Nem sok nőt szerettem életemben, de most szerelmes vagyok. Caroline… vajon látlak még valaha?
Vele úgy ismerkedtem meg, hogy az áruházban, ahol legutóbb dolgoztam, nálam vásárolt. Egyedül volt és úgy tűnt, ráér, így aztán miközben lehúzogattam a kódokat, egyszer csak benyögtem neki:
- Járnál velem?
Először meglepődött, aztán én lepődtem meg, mikor kinevetett és azt válaszolta:
- Nem. Ugyan miért járnék veled, nem is ismerlek!
- Hát… okos vagyok, helyes vagyok, és nemsokára kiadok egy könyvet – mondtam pimaszul vigyorogva, mire újabb kacaj tört elő gyönyörű ajkai közül.
- Akkor sem! – kuncogott tovább, én pedig megalázva éreztem magam amiatt, hogy nem fogadta el az ajánlatomat. Nem sokkal később azonban megszólalt. – De randizhatok veled, itt a számom – mondta és odanyújtott egy papír fecnit. Én közben az összes árut lehúztam és mosolyogva tettem a kasszába a pénzt. – Még ma felhívlak! Köszönjük a vásárlást!
Hát így volt ez. Ma is mosolygok rajta, hogy sok randi után sem tudtam elérni, hogy járjunk. Randizgattunk, de nem jártunk, én pedig kb. minden második alkalommal feltettem a kérdést. Egyszer aztán, mikor sétáltunk a parkban, felém fordult.
- Szerelmes vagy belém? – kérdezte. Némi zavar után lágyan mosolyogtam rá.
- Igen, Caroline. Szeretlek – mondtam, mire ő közelebb lépett hozzám.
- Akkor csókolj meg – mondta szinte követelőzve. Örömittasan tettem neki eleget, s átfogtam a derekát, ő pedig a nyakamat. Pontosan jól emlékszem, milyen jó érzés volt őt először csókolni. És akkor a fülébe suttogtam.
- Jársz velem, Caroline?
- Igen, Dan – válaszolta, s én újra birtokba vettem az ajkait. Milyen szép is ez az emlék.
Tulajdonképpen sok minden nem változott, nem sokszor hallottam tőle azt, hogy szeretlek, de volt pár olyan pillanat, amikor férfias büszkeségem miatt nem mutattam ki, de elég pocsékul voltam. Akkor pedig csak ezzel a szóval tudott megnyugtatni. Most konkrétan ott tartottam, hogy megkérem a kezét, sőt, meg is kértem, de ő ugyanúgy nevetve elutasította. Mikor okot kérdeztem, azt mondta, hogy azért, mert szeret. Ezt már sokadjára csináltam meg vele, és mindig valami hasonló, érthetetlen magyarázattal szolgált. De soha nem tudtam rá haragudni, vagy megbántódni, mert nagyon szeretem. Holnap újra fogok próbálkozni ezzel, és várom, hogy újra kacagva elutasítson. De nem bánom, addig fogok próbálkozni, míg végül azt nem mondja, hogy igen. Tudom, hogy úgy is igent mondana, ezért nem félek várni. Csak végre jutnék már ki ebből a mérhetetlenül elviselhetetlen sötét semmiből! Bizonyára jó erős ütést kaphattam a betontól, vagy hasonló. Ki tudja, lehet, hogy egészen máshol fekszem, mint ahogy gondolnám. Sajnos ezt nem tudom megmondani, mert még mindig nem érzem a testemet és a környezetemet.
Na mindegy, még van elég időm gondolkozni ezen máskor is. Nos, ha a múltamat visszanézem, igazán változatos munkáim voltak. Először egy kisboltban dolgoztam segédként, de onnan hamar kiléptem, mert szinte semmi mozgásterem nem volt és ez nagyon tudott zavarni, ráadásul alig kaptam valamennyi fizetést érte. Ahhoz képest, hogy diplomám is volt, eléggé keveselltem a munkámat. Ezután kidobóként dolgoztam egy disco előtt, ez igazi élvezet volt, bár én sosem voltam az a 220méter/100kg-s ember, de azért sokat kaptam érte és jól végeztem a munkámat. Itt legalább kitombolhattam a nappali feszültségemet. Nappal addig azt csináltam, hogy mindenféle iskolákba bejártam és a portásoknak segítettem valamit, vagy ha éppen nem ilyen helyen voltam, akkor elvállaltam, hogy öreg hölgyekre vigyázok este hétig. Mindkettőt otthagytam végül, mert elég fárasztó volt. Először a nappali munkát hagytam ott, nem láttam sok értelmét, végül rájöttem, hogy a kidobó ember sem az én világom, így hát aztán bekerültem pultosnak egy kocsmába. A rosszabbik része az volt, hogy bár nem egy western filmben voltunk, attól még itt is folytak a verekedések a részeg emberek között, nekem pedig kötelességem volt őket szétválasztani, ráadásul, mikor kikészülve kivezettem a vendégeket, meg sem ihattam egy korty wiskey-t, hogy lenyugodjak. Igazából ezen kívül semmi bajom nem volt a kocsmával, inni máshol is tudtam, ha nagyon szükségét éreztem, bár őszintén nem szoktam túl sokat inni, mivel nem valami szép 30 évesen alkoholistának lenni. Ezután kerültem az áruházba, ahol legalább akármit levehettem a polcról és megehettem, vagy megihattam, ha akartam, cserébe vissza kellett fizetnem a saját fizetésemből. De azért ez mégiscsak jó volt, legalább viszonylag állandó munkám volt, itt dolgoztam közel három évig. A barátommal is itt ismerkedtem meg és azt hiszem, kölcsönös a bizalom kettőnk között. Végül kiadtam az első könyvemet, ami a mindennapi ember gondolkodását jellemezte, és egyből a csúcsra törtem. Pedig én csak röpke 300 oldalban leírtam, hogy én mivel töltöm a hétköznapjaimat, persze azt kivettem belőle, hogy én az írásaimon gondolkozom. Következő könyvem pedig kb. egy fél évvel utána jött, ez három és fél éve volt, s ez a szerelemről való teóriáimat foglalta össze. Azt hiszem, az öt könyv közül, ez a 450 oldalas irományom kapta a legnagyobb sikert világszerte, nem volt olyan hely, ahol ne ismerték volna a könyvemet. Nők körében főleg elterjedt, valószínű, hogy több nő is vette meg, mint férfi, de engem nem igazán tudott érdekelni. A könyv elejére ez van nyomtatva: „Sok szerelemmel ajánlom ezt a könyvet elsősorban kedvesemnek, Caroline-nak”
Aztán sokáig nem volt ihletem az ilyesmihez, mert minden, amit írtam, Caroline-hoz fűződött, pedig az egyik felkérésben a lélekről kellett volna írnom. Nem tudtam megírni és visszamondtam. Caroline aztán elutazott Párizsba, itt hagyott engem New Orleans-ban és úgy kilenc hónap múlva tért vissza hozzám. Ez alatt a kilenc hónap alatt részben úgy éreztem, hogy belehalok, hogy nem láthatom, később pedig visszahozta az ihletet belém. Kiadtam egy könyvet a magányról, ami a második legnagyobb sikert érte el, s az írói toplistán az első két helyezett mindig ez a két könyvem volt. Annyi pénzem lett ebből a két könyvből, amit még álmodni sem mertem még két évvel ezelőtt. De soha nem éltem vissza az anyagi helyzetemmel. Jól megvoltam. Aztán végül mégis írtam egy könyvet az emberek lelkéről, s bár ez nem lett annyira nagy sikerű – amit annyira nem is bántam – azért ezt is szép példányban el tudtam adni. Nekem ez a kedvenc könyvem, ebben leírtam a saját érzéseimet, mindent, amin lélekben keresztülmentem, ez a könyv igazán csak rólam szólt. Ez volt a negyedik könyvem, amit kiadtam és mindezt körülbelül két év alatt, tehát volt okom a büszkeségre. Nem hanyagoltam el a barátaimat sem, az áruházba is visszajártam és most is gyakran elmegyünk szolidan szórakozni egyet, azért nem rúgunk ki nagyon a hámból, mert nekem és a többieknek is van barátnője, ha meg épp nincs, akkor hamar szereznek egyet. Vannak olyan barátaim, akikkel már középiskola óta tartom a kapcsolatot, s visszaemlékszünk a régi szép időkre, mikor úgy hívtak minket, hogy a „helyes ördögök”. Adtunk is okot, hogy így hívjanak minket. Egyikünk sem volt egy lápi szörny, és az ördög nevet is kiérdemeltük azzal, hogy minden hülyeségben benne voltunk, amiben csak lehetett és minden lányt szédítettünk. Később szétoszlottunk, mindenki másik egyetemre ment, vagy nem is ment egyetemre, így aztán nagyon ritkán találkoztunk, sőt, volt, akivel ezután soha.
Mindenesetre ebben a harmincnégy évben nem volt olyan pillanat, amit megbánhattam volna. Élveztem az életet, de nem tettem soha olyat, amit visszafordítanék. Büszke vagyok a saját sikeremre, az életemre, és arra, hogy van egy ilyen gyönyörű barátnőm, akit mindennél jobban szeretek. Érzem, hogy képes leszek vele leélni az életem, mert mellette lehetetlen unatkozni. Tegnapelőtt például azt mondta, hogy barátnőjének lesz a születésnapja és bárhogy ellenkezek, segíteni fogok neki, de azt, hogy miben, azt nem mondta. Végül aztán kiderült, hogy nem is volt, s az elkészített tortát az arcomba nyomta, méghozzá szó szerint. Sokat nevetgéltünk azon, hogy így ki tudott cselezni, aztán végül azt mondtam, hogy mivel így rászedett, nem kap tőlem ma este csókot. A várt hatás nem maradt el, segített lemosni az arcomról a krémet, s fürdés közben újra megkérdeztem tőle:
- Hozzám jössz feleségül, Caroline?
- Igen, Dan… egyszer majd biztosan – kuncogott kacéran, s nem tudtam nem mosolyogni rajta. Azt hiszem, teljes harmóniában tudnék élni vele. Biztos vagyok benne. Viszont még azt is elképzelem róla, hogyha hetvenévesen fogom megkérni a kezét, akkor is olyasmit fog mondani, hogy talán, később biztosan, vagy hasonló. Nem baj, én aztán örökké várok.
Azt tervezem, hogy a legközelebb adandó alkalommal elviszem valami szép kis szigetre, hátha majd ott igent mond nekem. Persze ez csak egy képzelgés, pontosan jól tudom, hogy ugyanúgy kinevet majd engem. Mindenesetre legalább írni azt tudok. Tényleg, az ötödik könyvem most a kiadónál van, ezért akartam bemenni holnap. Ez a könyv arról szól, hogy mi lesz tíz-húsz év múlva. Minden csak kitaláció, szokásom szerint megint egy jó hosszú könyvet hoztam össze, bár ez még mindig csak 375 oldalas lett. Általában 300 és 500 között írok, valamiért ez nálam egy megszokott dolog. Egyébként a könyv magába foglalja azt a jövőt is, amit Caroline-nal képzelek el. Egy ideális világot teremtek a könyvemben, ahol, bár nem tökéletes minden, hiszen az nagyon unalmas lenne, de az emberek boldogok, nem kísérleteznek állatokon és embereken, a bűnözés csökken és nincsen drog. Valamint egy olyan világ, ahol mindenki mindenki szövetségese, mi nem háborúzunk az oroszokkal, és ők se velünk. Afrikában és India környékén nincs éhezés és nem remeg a föld. Bár tudom, hogy ezek megvalósíthatatlan álmok, de azért nem egy rossz gondolat, és ahhoz képest, hogy nem régen adtam ki, már elkelt belőle egymillió példány.
Valójában azt hiszem, olyan ember vagyok, akit minden érdekel. Szeretek minél sokszínűbben értelmezni valamit, több szemszögből látni a világot. Talán ezért veszik meg a könyveimet. Vagy az is lehet, hogy azért, mert egyik sem arról szól, hogy püföljük egymást agyon, igyuk le magunkat és kurvázzunk, vagy, hogy mindenkinek adjuk a szentet, hirdessünk isten nevében és segítsünk a rászorultakon. Mindkettő rossz a maga módján. Az egyik túlságosan züllött dolog, a másik pedig önmagad becsapása. Mit ér el azzal az ember, hogy azzal hiteti magát, hogyha valakin segítesz, akkor örökké élsz? Ez egy újabb rejtély számomra, azt hiszem, már meg is fogant benne az újabb könyvem terve, pedig még az előző eredeti példányát sem kaptam vissza. Talán ha végre ez a sötétség eltűnne, és ki tudnám pihenni magam, akkor holnap vagy azután már bele is kezdhetnék. Már jó ideje itt vagyok, talán órák óta. Lehet, hogy tényleg álmodok, hiszen semmit nem érzek valóságnak. Lehet, hogy ez egy olyan álom, ami olyan mély, hogy tudom, hogy álmodom. Ez magyarázat lenne arra is, hogy miért nem érzem a testem. Lehet, hogy hazaértem, aztán azonnal kidőltem a fáradtságtól. Talán így volt. Sajnos sok a talán, de nem tudnám megmondani, hogy mi történt vagy történik éppen most velem. Még az is meglehet, hogy Caroline itt fekszik mellettem és békésen alszunk, csak épp ezt nem érzem. Az is igaz, hogy nem érzek fáradtságot, ami, ha egy álomban vagyok, akkor természetes. Az engem körülvevő sötétség viszont nem. Az nagyon is természetellenes. Ha egy álomban volnék, akkor minimum magamat látnám, az asztráltestemet vagy valamit, de semmi. Egy nagy fekete semmit látok, nem tudom megérinteni magam, mintha a végtagjaim nem engedelmeskednének nekem. Ha álomban lennék, a visszaemlékezéseim képeit is láthatnám, de semmi. Az égvilágon semmi nincs azon a fekete űrön kívül, amit látok. Azon kellene még elgondolkoznom, hogy mi történt velem, mielőtt idekerültem. Meghalni még biztos nem haltam meg, mert már órák óta filózok magamban a semmiről és még mindig tudok gondolkodni. Elájulni… talán. Olyan még nem történt velem, hogy elájultam volna, tehát lehet, hogy ez történt és azért ilyen tiszták a gondolataim. De nem vetem el azt sem, hogy valami egészen más dolog történt velem. Például hipnózis. Olvastam egyszer egy szerzetesről, aki Kínában élt egy hegyen, hogy bármelyik pillanatban hipnózis alá tudta vonni saját magát. Ez azért csodálatos. Állítólag már kiskorától kezdve tudott ilyet csinálni, gyakorolnia sem kellett. Talán én is ilyen vagyok, csak én most találkozok a saját képességemmel. Semmi nem zárható ki azon kívül, hogy álmodok. De kétség kívül nem alszok, ez biztos. Csak azt tudnám, hogy mennyi idő telt el, mióta a semmi közepén lebegek?
Az utolsó perc
Szinte már kezdek itt unatkozni. Nem tudok semmit csinálni, hiszen ebben a sötét világban nem létezik Semmilyen élet rajtam kívül. Olyan, mintha az elmémben járnék és kizártam volna mindent belőle. Igen, pontosan olyan érzésem van, mint aki mély transzba esett valami miatt. Magamtól ezt biztos nem idézte volna elő a tudatom, hiszen sikeres életem, egy szép szerelmem és jó baráti és családi köröm van! Ja igen, a családom… Anya magunkra hagyott apával, mikor nyolc évesek voltunk a testvéremmel és az árva nagybátyánkkal. Ő nem egy jó anya, ezt azért el kell ismerni. Én soha nem tettem volna ezt. Ráadásul úgy, hogy két és fél évvel utána találkoztam vele az utcán, illetve nem is találkozás volt ez, csak láttam a távolból. Míg kicsi voltam, soha nem értettem, hogy miért tette és miért akkor. Ha ott akart hagyni, miért nem tette azonnal, mihelyst megszülettünk? Az öcsém csak egy évvel előbb született nálam, de ő is ugyanúgy gondolkodott, mint én. Végül aztán – bár apánkkal erről soha nem beszéltünk – megértettünk mindent. Anya nem szeretett se minket, se apát. Különösebben csak addig volt megrázó a felismerés, míg aztán baráti körbe nem kerültünk. Az öcsém mindig is visszahúzódó volt, velem tökéletes ellentétben, de ő is megkönnyebbült, s egy új iskola izgalmai felkorbácsolták az érdeklődését. Andy végül képes volt túltenni magát rajta, igaz, hogy később, mint én, de lassan észrevettem, hogy sokkal közvetlenebb az emberekkel, s ez nagyon megnyugtatott. Középiskola után ő egy másik egyetemre ment, otthon maradt apával, talán még most is ott lakik vele, nem tudom, mert mindkettőjüket körülbelül hét éve láthattam. Persze rendszeresen felhívom őket, és ők is engem, de ez valahogy sosem kerül szóba. A nagybátyám állítólag elköltözött Írországba és ott boldogítja a népet. Mikor legutóbb találkoztam vele, ami kb. három éve lehetett, pont a kiutazását tervezte, s minthogy utólag felhívtam őt is, kiderült, hogy ezentúl ott akar élni, mert talált magának egy csinos nőt, akit feleségül akar venni. Még az is meglehet, hogy azóta már gyereke is van, ki tudja. Mindenesetre nem bántam, hogy három férfi közt kellett felnőnöm, úgy, hogy soha többet nem láttam az anyámat. Tökéletesen megvoltam nélküle is, bár kissé még mindig dühít néha a felelőtlensége. Talán ezért lettem én is olyan hanyag és mindenféle lánnyal jártam, aki előttem rázta a fenekét. Az, hogy egyedül kezdtem élni, jó irányba fordított, azt hiszem. Többet nem álltam össze minden nővel, akivel csak összetalálkoztam, sőt, kifejezetten zavart, ha olyan nőket láttam, akik szinte úgy ellazulnak más férfiak társaságában, hogy mindjárt szétesnek. Némelyik meg is teszi a pasija karjában… Förtelmes. Tisztelem azokat a nőket, akik adnak magukra ilyen szinten is, pont, mint Caroline. Most érzem csak a hiányát. Úgy érzem, hogy hosszú órák óta vagyok a sötétségben és a figyelmem is jobban fokozódik az érzelmeimre, pedig nem vagyok az a hős szerelmes típus. Azt hiszem, hosszú éveim során (Mégis miért beszélek úgy, mintha egy nyolcvanéves bottal járó vénség lennék?) lassan, de mindenképpen változott a személyiségem, méghozzá nem is keveset. Most érzem magam igazán felnőttnek, képes vagyok teljes felelősségvállalásra, szívesen alapítanék családot, ezért is kértem meg Caroline kezét. Akarok egy háziállatot, hogyha ő elutazna, ne érezzem magam egyedül. Nem szeretem a kutyákat, azt hiszem, a macska neki is megfelelőbb lesz. Ő nagyon állatkedvelő, én igazából kevésbé, de most hirtelen szükségét érezném… bár lehet, hogy ez hamar el is fog múlni bennem. Mindenesetre most szeretnék egy macskát a házamba, aki ugyanúgy vágyik a szeretetemre, akárcsak Caroline. Miért érzem úgy, hogy most nincs velem? Talán még ilyen mélyen is működnek az érzékeim. Sőt, biztos, hogy így van. Most nincs mellettem, mert azt biztos érezném. Valószínűleg az ő hiánya miatt gondolok kisállatok befogadására. Gyermekben is gondolkodtam, de majd a természet eldönti, hogy mikor szülessen, nem akarok semmit ráerőltetni. Azon is gondolkoztam, hogy szabadidőmben megnézhetném az állatmenhelyeket, hátha találok valami édes kisállatot kettőnknek, amit felváltva gondoznánk.
Hirtelen újra eszembe jutott az a dolog, amin saját időszámításom szerint kb. egy-két órája gondolkodtam. Írnom kéne arról, hogy a szentség és a bűnözés semmire sem jó, persze mindezt úgy, hogy senkit ne haragítsak magamra. Rólam, aki nem vagyok Isten hívője, remélem, azért azt sem hiszik, hogy a Sátánt szolgálom, eszemben sincs egy istentagadó könyvet írni. Arra gondoltam, hogy megírom, mennyi mindenen segíthetne, ha nem csak a híres mondásra – Segíts magadon, az Isten is megsegít – hagyatkozna az ember, hanem valóban tenne valamit magáért és a körülötte élő emberekért. Nem vagyok jótevő, de már egyszerűen irritál, hogy Isten nevében hagynak a sorsukra egy imával embereket, akik nyomorúságban élnek, ahelyett, hogy adnának nekik enni és inni. Igen, ez visszavezethető az előző könyvemre is, némileg. Mindenesetre azt akarom elérni a könyvemmel, hogy az olvasó mélyen elgondolkozzon a tettein. Ha valakit megsebzel az utcán, mert kell a pénze, akkor legyen okod is, időd is rá, hogy elmondd, miért kell és bocsánatot kérj. A legjobb viszont az lenne, ha meg sem sebeznéd. Ha viszont téged bántanak, és te ezt hagyod, akkor szánalmasnak titulálnak az emberek, aki saját magát sem tudja megvédeni. Ha viszont visszaütsz és visszaveszed, ami a tiéd, pedig neked sok van belőle, akkor lehet, hogy bele sem gondolsz, de megfosztasz egy embert egy fontos dologtól, akinek nagyon kellett volna az az értékes holmi, amit sikerült elkoboznia tőled. Én személy szerint, ha így járnék, megkérdezném, hogy őszintén mire kell neki a pénzem, vagy a karórám. Mivel jól ismerem az embereket, felismerném azt, aki hazudik. Sok ember ezt a mondatot úgy fejezné be, hogy „aztán jól megrugdosnám és mennék a dolgomra”. Én nem. Ha hazudna és mondjuk alkoholra, vagy cigarettára kellene neki a pénzem, akkor azt adnám neki, amit hazudott. Ha azt hazudta, hogy kenyérre kell, vennék neki. Ha megmondaná, hogy csupán a szenvedélyfüggőségét akarja csillapítani, akkor odaadnám neki a pénzt. Hogy miért? Igazat mondott és nem az én dolgom, ha káros dolgokkal akarja tömni magát. A bűn nem ott kezdődik, hogy valaki a másik ellen követ el valamit, hanem, hogy maga ellen vétkezik. Vétek, ha magadnak hazudsz, ha magadat bántod, és a lelked nem nyugszik. És az is vétek, ha a bűntudatod dagad attól, amit más ellen követtél el. Amit az átlagemberek bűn néven tartanak számon, az igazából már csak egy továbbfejlett formája, amiből a bűnözés ered. Úristen, ez annyira szentbeszédnek hangzik! Nem vagyok olyan, aki ki akarna oktatni bárkit is, de talán mások nem ezt gondolják, ha ilyeneket írok le. Azt hiszem, meg fogok egy jó pár dolgot változtatni az előbb elmondottakban, s eleve úgy fogom kezdeni, hogy felsorolom az összes vétket, amit az ember elsősorban maga ellen elkövethet. A többit inkább hagyjuk egyelőre. Fuh, azt hiszem, most nem vagyok a toppon, talán, mert még mindig nem tudom, hogy fogok innen kijutni.
Ha sorba veszem az összes lehetőséget, akkor talán kicsit gyorsabban fogok haladni. Kezdjük a legprimitívebb dologgal, miszerint álmodok. Mint már mondtam, ez nem lehetséges, ha álmodnék, akkor látnék valamit. Ha mást nem, látnám azt a valamit, ami kivezethet innen. Nos, akkor kezdjünk bele. Erősen kell arra koncentrálnom, hogy látok egy kaput. Képzeletben le is tudom hunyni a szemem, ha legalább valóságban képtelen vagyok rá, legalább is ezt feltételezem, amiért nem érzem, hogy valami is mozdulna. Pontosan ezért nem is próbálkozok azzal, hogy magamba csípjek, tudom, hogy nem lenne semmi értelme. Nos, próbálok erősen koncentrálni… ajtó… egy ajtó, ami kivezet innen… ajtó… egy ajtó…
Sokáig próbálkoztam vele, több mint egy fél órának éreztem az egészet, de az is lehet, hogy ez az idő csak a képzeletemben ilyen hosszú. Mindenesetre nem működött. Egy pillanatra elkeseredtem, de rájöttem, hogy pont ezt vártam, hiszen eleve eldöntöttem már korábban magamban, hogy ez nem egy álom.
Második feltételezésem az ájulásra esett, amit sajnos nem tudok igazán beazonosítani. Viszont, ha elájultam volna, valószínű, hogy hangokat hallok a fejemben, vagy esetleg a környezetemből. Azzal kezdek el próbálkozni, hogy elkezdek kiabálni a semmibe, hátha a testemre is hat és valaki meghallja a nyöszörgésem. Persze, ha máshol vagyok, akkor ez még könnyebb, hiszen valaki biztos felfigyelt rám és hazavitt, akkor pedig minimum kihívott egy orvost, aki tudja, hogy mit kell velem csinálni. Legalább is nagyon reménykedem ebben.
- Valaki? Valaki! Segítsen valaki és húzzon ki a szarból! – ez azért szánalmas volt. Nem bírom megállni, hogy saját magamon ne nevessek. Ilyen ostobaságot mondani, mikor talán meghallja valaki… Még az is meglehet, hogy lázálmom van és akkor biztos, hogy beszélek, általában a legtöbb ember szokott beszélni, főleg arról, hogy melege van, vagy arról, amit álmodik. De tekintve, hogy én a nagy semmiről álmodom (de ez nem is álom!), és nem érzek semmilyen testi ingert, valószínű, hogy lázas sem lehetek. Mivel a belsőmben sem hallottam visszhangozni a saját, mély hangomat, arra tudok következtetni, hogy ájult sem igazán lehetek. A probléma csak az, hogy már alig maradt választási lehetőségem.
Kicsit kezdem unni a saját logikámat, ezért egy szünetelek egy pillanatra. Úgy érzem, most kezdek egy kicsit fáradni. Olyan, mintha igazából végigbeszéltem volna ezt a néhány órát, amit a világtalan cellámban töltöttem eddig. Hirtelen eszembe jutott egy fiatalkori emlék. A tizennyolcadik születésnapomat tartottuk apával, az öcsémmel, és a nagybátyámmal. Én úgy éreztem, hogy ehhez már túl nagy vagyok, de ők akaratukat rám erőltetve elnoszogattak egy bárba. Az öcsém persze még nem ihatott alkoholt, bár apám pontosan tudta, hogy már rég ivott sört, sőt egyszer vodkát is, de nem vetette a szemére, mivel maga Andy vallotta be neki. Nem sokat ittunk, leginkább ettünk, azt hiszem, életemben nem ettem olyan sokat születésnapomkor, mint akkor, mikor elértem ezt a bűvös számot. Apa büszke volt rám, mikor végül lenyomtam a diplomámat is. Ennek örömére kaptam tőle egy autót is, de soha nem használtam, így aztán úgy döntöttem, hogy az öcsémnek adom, akinek addigra már jogsija is volt. Egy évre rá elköltöztem tőlük, és még arra egy félévre a nagybátyám is. Mint kiderült, egy utcányira lakott tőlem akkor, ezért sokszor átjött hozzám és elbeszélgettünk a szokásos férfi témáinkról. Már akkor is említette, hogy ő nagyon szeretne kimenni Angliába, s én sok szerencsét kívántam hozzá, ő pedig nekem a csajozáshoz. Igazából, ha ő belevágott valamibe, szinte mindig sikerült neki, míg nekem nem volt mindig ilyen nagy mákom. Kétszer volt egész életemben szerencsém, az első Caroline, a másik az írás. Tudtam, hogy több nem lesz, ezért igyekeztem mindent úgy csinálni, hogy ez a kettő megmaradjon. Ezt mostanság is gyakran emlegetem Caroline-nak és a kiadómnak, Jack-nek is, aki türelmes mosollyal mindig csak annyit mond nekem, miközben a vállamat veregeti:
- Hát persze, Dan, úgyhogy igyekezz megtartani a népszerűségedet! – és néha hozzátette, hogy ezért kéne egyre többet írnom. Persze ez kellemes hazugság volt arra vonatkozóan, hogy el akarja olvasni a folytatást és a többi könyvemet is, ezért nem is haragudtam az ilyen megszólalásokért. Az írás mára olyan szenvedélyemmé nőtte ki magát, hogy lassan nem is tudnék nélküle élni. Lényegesen megváltoztam ez alatt a pár év alatt, talán Caroline-nak, talán az írásnak, de leginkább mindkettőnek köszönhetően. Azt hiszem, kezdek kifogyni a saját mondókámból, mert mindenen végigfutott már az agyam, ami hirtelen eszembe jutott, ezért újra végigfuthatok azon a monológon, hogy miként kerülhetek ki innen. Nos, folytatom.
Már elmondtam magamban az álom, a lázálom és az elájulás valószínűtlenségét, ezért azon gondolkozom, hogy a következő lehet a hipnózis. Nos, ezt is azonnal ki lehet zárni, ahogy az álmot is. A miértjére a válasz elég egyszerűen megfogalmazható: Ha valaki hipnózisba ejt valakit (vagy mint korábban mondtam, önmagát), akkor átveszi az elméje felett az uralmat. És mivel én saját magamon és az életemen gondolkodom, lehetetlenség, hogy más irányítson. Ugyanakkor az is lehet, hogy az illető azt parancsolta nekem, hogy gondoljak magamra, talán azért, hogy minél többet megtudjon rólam. És mivel magamnak elmeséltem az egész életem fontosabb állomásait, ez azért elég valószínű, nem? Újabb megcáfolást tudok említeni erre az elméletemre is, ugyanazt, mint az eddigiekre: mégpedig, hogy nem látok semmit. Ha megvakulnék, ugyanezt a nagy semmit látnám, de érezném a testemet, hallanám és érezném a környezetemet. És a hipnózis alatt pont az ellentéte történne. Nem éreznék semmit, nem hallanék semmit, idáig stimmel. De látnám azt, amiről most magamban gondolkozom, és nem merülne fel bennem annak az esélye, hogy hipnózis alá vontak. Ugyanakkor… mi van, ha a hipnózist előidéző személy pont ezt akarta? Megparancsolta az agyamnak, hogy ne emlékezzen semmire, ugyanakkor gyanakodjon mindenre. Könnyen meglehet, hogy azt a hatást akarta elérni, hogy ő igenis létezik – és ilyen okkal meglehet, hogy nincs is igaza. Lehet, hogy az a valaki, aki hipnotizált, el akarja hitetni velem, hogy létezik, miközben nem? Na jó, azt hiszem, kezdek bekattanni. Ám azért mégiscsak lényeges, hogy ennek az eshetőségét nem szabad eldobnom, az előzőekkel ellentétben – kivéve azt a kicsit sem zavaró tényezőt, hogy semmit nem látok és nem érzek. Az érzékeim ki vannak kapcsolva, csupán a gondolatom létezik. Olyan, mintha egy lélek lennék, aki a sötét semmiben test nélkül kóvályog… Úristen! Lehet… nem, ez nem lehet! Nem lehet, hogy meghaltam! Egy halott ember már nem gondolkozik! Még élek, biztos! Bár… tegyük fel, hogy meghaltam. Mivel még ilyen nem történt velem, ezért ki tudja? Lehet, hogy ez az élet vár rám a halál után. Hogy lehet, hogy nem fáj? Miért nem emlékszem, hogy hogyan haltam meg? Újabb lehetetlen kérdések, újabb talánok… Ezt nem bírom tovább. Én akkor is teljesen biztos vagyok benne, hogy nem ha…
…Úttest… Egy fekete autó… én kilépek az útra… Ne!
Te jó isten. Emlékszem. Nem látok semmit, de emlékszem rá! Én akkor… most meghaltam? Elütött egy autó… Ebben most már teljesen biztos vagyok. Nem… Nem akarom ezt. Még meg kell várnom, míg Caroline feleségül jön hozzám. Még meg akarok írni még egy könyvet… Még el akarok köszönni mindenkitől és köszönetet mondani a szeretteimnek.
Hirtelen biztos lettem abban, hogy még lélegzek. Tehát élek. Érzek egy aprócska fájdalmat, de nem tudom megállapítani, hogy hol. Most rajtam áll, hogy meghalok-e, vagy élek. És én élni akarok! Még élni akarok! Hirtelen egy hangos, folyamatos búgást hallok meg. Ez egy szívmonitor hangja… Tényleg itt a vége? Nem hiszem el! Nem! Én még élni akarok! Élni! Volt olyan eset, amikor egy ember haldoklott és nagyon erős akarattal rendelkezett, ezért feltámadt. Én is fel fogok! Így nem halhatok meg, még annyi elintézetlen dolgom van az életben! Gyereket akarok, családot, sikert! Caroline!
A szívmonitor hangja egyre idegesítőbbé kezd válni, mivel ez az egy dolog, amit valóban hallok. A defibrillátor tappancsai nem tudják újra mozgásba hozni a szívemet. Kérlek, ne! Fel fogok támadni, nem fogok egy autóbalesetben meghalni!
Lassan kezdem elhinni, hogy nem támadok fel. Caroline, annyira sajnálom! Kérlek… bocsáss meg nekem… Igazából nem így akartam meghalni. Azt akartam, hogy Caroline-nal haljak meg. Vagy legalább az ő karjaiban. De erre már nincs lehetőségem. A szívmonitor éles hangja lassan halkulni kezd… halványulni kezd az utolsó dolog, ami elhitette velem, hogy élek. Lejártam az utolsó köröm, innen nincs visszaút. Hehe… Úgy látszik, tényleg itt a vége…
Vége |
AJÁNLOM AZ OLDALT
